Drága Mojszi!

Hát újra itt vagy velünk. Hazajöttél. Végre és végleg. Itt a helyed, mindig is itt volt. Bennünk, legbelül. 

Nem is lehetett Téged, Titeket nem szeretni. Látlak magam előtt, ahogy kézen fogva Pistával a Köteles utcában sétáltok. 

Egy emberöltőnyi Idő alatt, kézen fogva, Ti ketten végigmentetek egy rögös, kegyetlen, gyönyörű úton. Felemelt fejjel, becsületesen, tehetségesen, két erdélyi magyar színész. Pista és Mojszi. Mojszi és Pista. Kettőtök életében az és szinte felesleges. 

Sütő András írja valahol: a kettős egyszemély... Soha nem értettem, az milyen is lehet. Aztán rájöttem... Ezek, vagyis ez... Ti voltatok. 

A szép, tehetséges, tiszta tekintetű falusi lány és a vadóc, jóképű gyergyói-európai fiatalember. Mindnyájunk szívében, agyában eggyé váltatok örökre. 

Legalább most merjük kimondani; tehetségetek többet, sokkal többet érdemelt volna. Pista döbbenetes sikere Törőcsik Mari oldalán folytatás nélkül maradt. Mojszi pedig... Sok szerep ment el melletted... Nem kértél, nem dörgölőztél. Ültél és vártál, szemedben szomorúság. És derű. És jóság. Vártál... Sokszor hiába... Pedig Tompa mester és Harag Gyuri is imádtak.

Én is neked köszönhetem, hogy tulajdonképpeni rendezői indulásomnál, a Csendesek a hajnalok-ban megrázóan, emberien játszottad el a fiatal zsidó katonalányka mártírrá válását... Ma is beleborzongok, ha emlékeimben újra visszahallom halálsikolyod. 

S a pályád végéhez is közöm van, hála a Sorsnak. Sok év rád kényszerített hallgatás után hívtunk a Spectrum Színházba. Jöttél az első szóra. Nini voltál a Gyertyák csonkig égnek-ben. Tisztalelkű, másokért élő, aggódó, okos, szeretetre éhes és szeretetet adni tudó asszonyt játszottál. Nem is játszottál. Te voltál Ő. MojsziNini. 

Mojszikám, nekem te voltál a legtisztább tekintetű erdélyi magyar színésznő. 

Még mindig sokat járok Vármezőbe... Istenem, azok az esték… A sülő pisztráng illata, a Pista gyergyói népdalai, a Te gyönyörű marosmenti éneked, az üres sörösüvegek a fűben... Azt a házat két kariatída tartotta, Pista és Te, Te és Pista. Az új gazda szépen rendbe tétette a házat... De Mojszikám, ez már nem az a ház... Nélküled, nélkületek. 

Most itt ez az urna. Benne az, ami testedből maradt... „Isa por és homu vogymuk”... De a lélek nem ég, nem éghet el! Az urna bekerül a földbe, de jöhet idő, amikor lelked, hamvaid kiszabadulnak. Könnyű szél lebben, s felszállnak, elindulnak. Merre? Sáromberke felé. Ott felszállnak az égre, s hamuból fénylő csillaggá válnak... S lesz talán olyan sáromberki lányka, aki felnéz az égre, s megérzi, hogy ott az egyik csillag te vagy, Mojszika... 

Mi, többiek idelent, a Sors iszonyatos csapásait elszenvedve mit tehetünk??? Néha mi is felnézünk a csillagokra. 

Mojszi, köszönjük, hogy voltál. 

Kincses Elemér