Dr. Simon Nagy Piroska emlékére

Évfolyamtársam volt. A marosvásárhelyi Bolyai Egyetem Orvostudományi Intézetének a dékáni irodájában találkoztunk először. Egyszerre jelentkeztünk és adtuk be iratainkat a felvételire 1961-ben. Ősszel már a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet előadótermében ültünk egymás mellé a padba, s azután még további három évig egyfolytában. Együtt izgultuk végig az irgalmatlan anatómiavizsgákat dr. Maros Tibor, dr. Szentpétery József, dr. Csiki Miklós, dr. Seress-Sturm Lajos, dr. Rácz Gábor professzor uraknál. Együtt rohangáltunk egy-egy cserép gazdag levelű muskátliért a drága Balogh professzor fizikavizsgái előtt, mert szájhagyományként terjedt diákgenerációk óta, hogy ha valami nagy marhaságot mond egyikünk-másikunk, elkezdi tépni s rágni a muskátlik zöld, savanykás levelét. Azonban, ha nincs előtte amit rágnia, dühében úgy bevágja a szekundát, hogy tanulhatsz egész nyáron, s ősszel sem lehetsz biztos az átmenő jegyben, hacsak kétszer annyit nem tudsz, mint annak előtte. „Csocsoszánnál”, a hatalmas fekete kontyot viselő, kis termetű, suhanó, apró léptű, ragyogó előadásokat tartó, varázslatos személyiségű dr. Mózes Magda professzor asszony élettanvizsgái előtt mi, lányok, a gyakorlóba való belépés előtt még a folyosón sürgősen ledörgöltük az arcunkról a legkisebb festékfoltocskát is, nehogy szépnek láttassuk magunkat, hanem inkább csúnyácskának, amihez a kitaposott, lapos sarkú cipő feltétlen kelléknek számított. Be kell látnunk, akármilyen kiváló ember is volt, a szép fiúknak inkább kedvezett, különösen, ha jóképű, magas, barna gyerekek voltak. A fiúk ilyenkor élet vasaltak pantallóiknak, s nem átallottak dupla mandzsettás kézelővel benyúlni egy-egy kísérleti békáért a nagy uborkáskanna mélyére, ahonnan ki kellett emelni, demonstrálandó hősi elszántságukat egy átmenő jegy megszerzése végett. Az, hogy Bukaresti László kémiaprofesszor úrnál hiába sírtak, sajnáltatták magukat az erre kiképzett diáklányok vagy a sok hányástól kékre-zöldre vált Menier-szindrómások, nem volt kegyelem: őszire újra kellett jelentkezni, amikor a se hossza, se vége nincs, méteres szerkezeti képletekkel be nem „terítődtek”, íródtak a fekete táblák… Ilyesmik s ehhez hasonló, közösen megélt történetek zsibonganak a fejemben amikor rágondolok a kezdetektől hivatástudattól izzó diáktársamra, sorstársamra is.

Orvosként láttam Őt a marosvásárhelyi új kórház folyosóján rohangálni éppen elromlott eszköz javításáért; láttam éppen akkor hiányzó egyszer használatos anyag beszerzéséért románul veszekedni; láttam cigányasszonynak vizet nyújtani s családját megnyugtatni; láttam a balavásári útkereszteződésben súlyos balesetet szenvedők mellett porban térdelni; láttam a csillogó szemű székely diáksereget a klinikai gyakorlaton tartott magyar előadása után összeseregleni, amint tárgyalták, „emésztették” a tőle hallott gondolatokat, és amint az újonnan hallott gyakorlati beavatkozásokat próbálgatták egymáson. Egy alkalommal a kórház előtt összetalálkoztunk, s látnom kellett, amikor sírva indult haza nagyon megalázottan. Orvosi ünnepi gyűlésre összesereglett orvosok előtt gyönyörű, új lilaorgona színű ruhájáért D., az akkori belgyógyász-professzora nevetségessé tette és alpári módon kicsúfolta. Ezt különösen fájlalta volt diákjai és fiatal, román orvostársai előtt. Hogy miért tette? Azért, mert semmiféle vonatkozásban nem múlhatta volna felül másképpen a hierarchiában neki alárendelt orvosa szakmai tekintélyét, képzettségét, európai tudását, emberségét és nagyszerű beszédkészségét, aminek közismerten hiányával kínlódott őnagyságossága.

Később találkoztam vele Budapesten, az Auróra utcai járóbeteg- rendelőintézet várótermének mozaik kőpadlójára hajolva, az eszméletlen, idegen szívbeteget újra életre hozni, angol beszéddel biztatni; és akkor is, amikor jártányi erejét is latba vetve megadóan lépkedett az x-edik hatalmas bérpalotában, az y-odik emeletre mászott fel, hatalmas, súlyos, „mindentudó” orvosi táskáját akkor is cipelte, s járt betegtől betegig. Eközben az utcai rendfenntartók a nem megfelelő helyen parkoló autójáért busás büntetést szabtak ki rá… És sorolhatnám napestig, hogy ki is volt Ő. Családunk háziorvosaként mellettünk volt agydaganatos Hunor Szabolcs fiam halálakor, a tüdőrákos és áttétes édesanyám halálakor is. Tudtunk egymás vesszőfutásos életéről, a családi tragédiákról. De mégis, az ő temetésekor gondolataimban elmerülve, egy másik emléket követve figyelem az elmúlást.

Budapesten, a gyermekonkológiáról haldokló kicsi fiamat és engem meghívott magukhoz hétvégére. Gy.-vel, a későbbi férjével, kivitetett bennünket szerény bérelt kis fészkükbe. Felhőtlen, boldog két napot szereztek: ameddig Piri sütötte a marosvásárhelyi ínycsiklandozó flekkent, Gy., a csodás orvostárs, mókázással, játékossággal, beszélgetésekkel kivallatta, mire vágyna a fiú, s lassanként elővarázsolta szenvedő, sápadt arcocskáján a régi mosolyt. A harmonikus, szerető együttesük otthonában töltött idő felejthetetlen örömnap és kincs volt számunkra! A kórházba visszatérve, egy ismeretlen asszisztensnő a nagybeteg fiam takarójára rátett egy színes papírzacskót, sietve mondta: – Ezt Piroska doktornő küldi! És máris eltűnt. Simon Piroska doktornő ebben rejtette el fiam utolsó kívánságát: egy hanghordozót a kedves zeneszámával. Hát ez is volt ő: az édesanya.

Halála hírére hatalmas fekete zászlót tűztek ki a rendelőintézet ormára. Látva azt, kérdeztem férjemet: kiért sír a zászló? A rendelőben, kollégáktól tudtuk meg, hogy hasfájdalommal vitték a Szt. János Kórházba. Azonnali műtéten megállapították, hogy alhasi problémákból kiinduló áttétes rákbetegsége van. Visszazárták. A harmadik napon csillapíthatatlan, magas láz vitte át a Styx folyón az égiek birodalmába. 2017. márc. 17-én 10 órakor temették Budapesten, a Kerepesi úti temetőben. 

A marosvásárhelyi, egykor híres orvosok néma csendje biztatott kényszerű írásra.

 Magamat faggatom: nem érdemelt volna-e meg ez a párját ritkító, felkészült, sokak által szeretett, önfeláldozó magyar orvosnő szülővárosában ha nem is fekete zászlót, de legalább megemlékezést?

 Nagy tanácstalanságomban a már Csillagösvényen járók segítségéért is folyamodom helyes döntésért.

 Kérem MINDENHATÓ URUNKAT, ÁLDJA MEG az ÉLŐK MUNKÁJÁT és a HOLTAK EMLÉKEZETÉT, MINDAZOKÉT, akik térdet, fejet hajtva Isten és a Szenvedés előtt, akik a megmaradás jegyében gondot viselnek közösségeinkre, hittel tanítanak és átadják tudásuk legjavát az utánunk következőknek is, a Legfőbb Orvos akaratának méltó beteljesítéséhez, igaz szívbéli ajándékul!

Dr. Toszó Sarolta, a Román Tudományos Akadémia doktora