2021. október 27., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Villáminterjú a VII. művésztelepi zárókiállításon Dienes Attila Munkácsy-díjas szobrászművésszel

 – Új munkád címe: A nagy nulla… díszkapuja. Mi kell értenünk ezen?

– Tulajdonképpen a 2-es számrendszert testesíti meg a nagy nulla, mert ez a mai világ már így épült fel. Egy új korszak kezdődik, amiben a nullának nagy szerepe van. Sőt már vitatják is, atomfizikusok azt állítják, hogy valójában nem is létezik, mert valami mindenhol van.

– A műved az új kor megújuló korszakára utal, miközben ősi anyagot, fát használtál, és faragtad, amikor készítetted.

– Nem csak egyszerűen ősi anyag, rusztikus környezetből került ki. Két fát vágtak ki. Az egyik nagyon korhadt volt, a másiknak is volt valami baja. Én meg hoztam egy láncfűrészt, és azzal ki tudtam metszeni a nagy rönkből a kapu felső részét, majd hozzá a két tartóoszlopot. A véletlen is közrejátszott, mert a nulla középen a vízszintes felső részen, a korhadt, lyukas rész nagyon szép kört alkotott.


– Véletlennek is tekinthető, hogy a természet így alakította a fát, te meg észrevetted a benne rejlő lehetőséget. Vagy már ilyen kész gondolattal érkeztél ide?

– Nem gondoltam ilyesmire. Improvizáció, hogy ez lett az itteni munkám. A nulla kérdése viszont már hosszabb ideje foglalkoztat. Számomra is izgalmas a számítástechnika.

– Jártál-e már ebben a gernyeszegi környezetben?

– Igen, két alkalommal is. Egyszer valamikor hosszú idővel ezelőtt, amikor még a régi rendszerben szörnyű körülmények közt éltek itt emberek. Aztán másodszor egy jótékonysági bálon vettem részt, meghívtak ide úgy négy-öt évvel ezelőtt. Ez a mostani alkalom viszont egészen más, jó hangulatú művésztelepi munka. Gyönyörű a környezet, inspiráló a művészek számára. 

– Ezt egy olyan alkotó mondja, aki maga is művésztelepet létesített és működtet egy ugyancsak szép helyen, az Europa Nostra díjas Magyarpolányban.

– És állíthatom, hogy a falu egésze felveheti a versenyt az itteni környezettel. Persze más, mint a Teleki-kastély és ez itteni nagyszerű park.

– Szerencsés megoldásnak tartod, hogy szinte minden alkotó nemzedék képviselteti magát az itteni művésztelepen?

– Kimondottan. Több olyan tehetséges fiatal festő van itt, akiket most ismertem meg, és meglepődve tapasztaltam, mennyit változott az alkotói világuk, egész más a stílusuk, mint az én generációmnak, de valahogy mégis közel állnak hozzám. Egyébként, ha belegondolok, az én formáim között is vannak olyanok, amelyek rokonságot mutatnak, közelítenek hozzájuk.

– A Kastélypark Művésztelep számodra milyen értelemben jelent kihívást? Te és tulajdonképpen az ide érkezett többi vendég is a kortárs művészetet képviselitek. A barokk kastély és az általa jelen levő múlt meg a mai világ, az abból fakadó szemléletetek összhangba hozható?

– Egyértelműen. Ahhoz, hogy előre tudjon lépni az ember, vissza kell nyúlni a múltba. Ez a művészetekben is érvényes elvárás. Gyergyószárhegyen, ahol a mostani táborozás előtt dolgoztam, ugyanennek az elvnek az érvényesülését tapasztaltam. Különben ott is fában dolgoztam. Az én kedvenc anyagom a kő, de azt nehezebb megmunkálni, egy tíznapos táborozás nem elégséges hozzá. Márványból kifaragni valamit ennyi idő alatt számomra már nem megy. Ilyen kemény fizikai erőfeszítésbe csak a jóval fiatalabbak vághatnak bele. De remélem, hogy ez a famunkám is hosszú ideig állni fog a park fái közelében. Legalábbis Teleki Kálmán házigazdaként ezt megígérte. De most már egyre inkább a mi otthoni nemzetközi fa és bronzöntő művésztelepünkre kezdek gondolni. Augusztus 21-től a hónap végéig dolgoznak ott a meghívottak, köztük mindig több erdélyi szobrász, marosvásárhelyiek is természetesen. Fontos, hogy mindannyian jól érezzék ott magukat, és a készülő alkotásaik is érzékeltessék ezt. Értékes és gazdag műgyűjteménye van már a művésztelepünknek, rendszeresen mutatunk be válogatást a magyarpolányi anyagból. Tavaly már megegyeztünk a marosvásárhelyi kollégákkal, hogy bemutatkozunk az Art Nouveau Galériában, de közbeszólt a pandémia, elmaradt a kiállítás. Nagyon reméljük, hogy jövő tavasszal már nem akadályozza meg semmi. Akkor talán én is újra a vásárhelyi közönség elé állhatok egyéni, illetve a feleségemmel közös kiállításon a Bernády Házban.

– Várunk, és jó termést Polányban!