Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Idén is választás előtt áll a marosvásárhelyi tanács a két évtizede örökzöld téma kapcsán: a városi távfűtés sorsáról kell döntenie. Igaz, mára alaposan „megkarcsúsodott” a probléma, hiszen 44 ezer helyett csupán mintegy 2 ezer család téli melegedése múlik azon, hogy képviselőink milyen megoldást választanak a két alternatíva közül.
Akárcsak a múltban, amikor is többféle megoldást „kínáltak” a köznépnek, városatyáink a napokban nagyvonalúan ismét két változatot „elemezgetnek” fűtésügyben. A hamleti kérdés jut eszembe, persze a távhőt illetően: 2013 végén lenni vagy nem lenni központosított rendszer Marosvásárhelyen? A költségszempontok minden bizonnyal érvényesülnek a döntésnél, hiszen mind az első változat, amely megtartaná a távhőrendszert (persze, újabb drága indokoltsági tanulmányok, licitek után), mind a második (az önkormányzati támogatással elősegített kiskazános megoldás) pénzbe kerül. Sok pénzbe. De messze nem annyiba, amennyit a távhőrendszer korszerűsítésébe belefektettek például 2000–2008 között. Ekkor 8,2 millió lejt saját forrásokból, 84,9 millió lejt önkormányzati forrásokból invesztáltak a 44 nagy és 19 kisebb teljesítményű kazánházat, közel 100 kilométer vezetékrendszert magába foglaló rendszer modernizálásába, hiszen az volt a trend, hogy a „közöst” fejlesszék. Emlékezzünk vissza, amit Törzsök Sándor (ma is tanácsos) 2001-ben nyilatkozott: „A városi önkormányzat által elfogadott stratégia alapján szeretnénk megmaradni a központosított távfűtési rendszernél, amelyet tőlünk nyugatra mindenhol használnak és a leghatékonyabb, leggazdaságosabb rendszernek tartanak”. Vagy amit az időközben csődbe jutott Energomur akkori igazgatója, Victor Socol mondott
a Budai Nagy Antal negyedbeli automata vezérlésű hőközpont (4 milliárd régi lejbe került!) avatásakor: „Ha európai módon akarunk gondolkodni, akkor e korszerű hőközpontok felszerelését kell célkitűzésünknek tekintenünk, nem azt, hogy minden tömbházban külön-külön önálló kis kazánokat szereltessenek fel!”. Miközben
„fejlesztettek”, 2005-ig már közel 4 ezren váltak le a rendszerről, 2010-re pedig már csak 26.888 lakást és 153 gazdasági egységet szolgált ki a „modern” távhőrendszer. Ma még kb. kétezer család él bizonytalanságban, nem tudva, kiskazánra költse-e félretett pénzecskéjét ezen a nyáron.
Az elmúlt években a tanácsosi testület döntései nyomán még sok minden történt a távfűtés korszerűsítése terén: sor került a tömbházbeli hőmennyiségmérő órák beszerelésére (utólagos költségtérítés ígéretével), költségmegosztók kötelező beszerelésére, vízszintes elosztórendszerrel való kísérletezésre, fűtészóna kijelölésére, a leválási díj mint szankció bevezetésére, kazánházvásárlásra az Egyesülés negyedben, jött új szolgáltató, lepengetve pár millió eurót, majd távozott, tavaly a megmaradt koncot a Lakásgazdálkodási Vállalatnak dobták át.
A koncepció az utóbbi években nyíltan a kiskazán-értékesítés szempontjai szerint alakult, és a távhőrendszerbe invesztált pénzek sem számítanak már. A mamutrendszer utolsó maradványainak szétverése hamarosan megtörténhet, de bárhogy is lesz, egy biztos: a mindenkori városvezetés, amely nem lépett idejében és megfelelő komolysággal, húsz év alatt sikeresen elbaltázta egy valóban korszerű, hatékony, üzemgazdaságos távhőrendszer kiépítését. Hogy ehhez az EU mit fog szólni 2015-ben, borítékolható.