Nagyon sokan tudják róla, rendkívül termékeny, sokoldalú író.
Aligha van műfaj, amely ne lett volna kihívás számára, ne kínált volna (olykor megbontandó) keretet mondandóinak. Olyan egyébként nincs, hogy ne lenne mondanivalója, s ha van, ne találna időt, energiát hosszabb, rövidebb, mélyen átgondolt vagy pillanatnyi ötlet szülte kifejtésére. Rendelkezésére áll a teljes média, kedvelt megnyilatkozási területe a világháló. Előfordul, hogy a Facebookon napjában többször is meglep valamilyen újdonsággal. Ott Ivan Karamazovként jelentkezik. De nem kétséges, ki ő. Pár napja ezt olvashattuk tőle: „Kedves barátaim, létrehoztam a Villámvignetták nevű FB-oldalt. Azokat a kis karcokat gyűjtöttem egy helyre, amelyekben az eddigi életemre emlékeztem vissza. Keressétek és szeressétek!” Érdemes keresni, biztatás nélkül is lehet szeretni írásait. Figyelemkeltésként a Múzsában is közlünk néhányat az eltelt hét Villámvignettáiból.
Érzékenyen emlékezem
Egy miskolci Látó-est után odajött hozzánk egy ember, rendre kezet fogott velünk, mindenkinek azt mondta, jó estét, aztán szemlátomást várta, hogy felismerjék. Távolról ismerős volt, valahogy mégsem ismertem meg. KAF válaszolta neki: jó estét, Sata Árpád. Beszélgettünk egy kicsit, a feleségével, Enikővel egyszerre felvételiztem a színire, de mint már kiderült, nem lett belőlem Desdemona.
Nem is tudom már, hogy lett aztán, mindenesetre egy nyáron elmentünk hozzájuk Egerszalókra, jártunk Recsken, megnéztük az Egri csillagok musicalt. Árpiék eljöttek a Boleróra is, és tavalyelőtt kis magánszínházukban bemutatták a Királynőt. Nem azért mondom, de mintha Ionesco is magánszínházban kezdte volna...
Ahogy sütöttünk a kertben és beszélgettünk, megelevenedett a gyermekkorom, Árpi alakításai a Fenn az ernyő, nincsen kasban meg A néma leventében meg Az öngyilkosban meg A kőszívű ember fiaiban, a Csongor és Tündében, az a régi Kolozsvár, amelyben én csak gyermek voltam vagy aligkamasz, s amelyben éppen ezért nem láthattam például az Éjjeli menedékhelyet. Érdekes barátságok születnek, ha az ember érzékenyen emlékezik.
Irodalmilag izzadok
Egyszer pedig felhívott egy határozott hang Bukarestből, és szerényen közölte, hogy ő nem alkalmas arra, hogy Esterházyval és Nádassal beszélgessen, én azonban annál inkább alkalmas vagyok rá. Abban az évben éppen Magyarország volt a bukaresti könyvvásár díszvendége, és izzadó tenyerű öltönyömben valóban én készítettem televíziós interjút a két monstre sacréval a kánikulás Bukarestben. Emlékszem, amikor véget ért, Nádast már várták valahol, a sofőr viszont máshol volt éppen, úgyhogy némi kéztördeléses beszélgetés után Kacsó Sándor vitte el a megbeszélt helyre.
Ez a határozott hang a Kacsó Edithé volt, akivel aztán barátság alakult ki közöttünk, a mogoşoaiai táborban meglátogattak a férjével együtt, és ha ICR-s ülésem volt, találkoztunk egy kávéra a Romanán. Néhány év múlva Forró Lacival együtt ő kérdezett bukaresti fellépésemkor a Petőfi Házban, és mostanában távolról ugyan, de folyamatosan figyeljük egymást.
Alkalmazkodó krumpliság
Amikor darabot írtam, Csehov, Ibsen és Pinter lebegett a szemem előtt. A szereplők úgy beszéljenek a feszültségről, mintha nem arról beszélnének, úgy pattanjon ki, hogy közben a krumplipüréről legyen szó. Egyik éles szemű kritikusom észre is vette ezt a krumpliságot.
De azt hiszem, tudok alkalmazkodni. A Bolerót sorról sorra átírtam, mert megértettem, mit is kell csinálnom, és miért. Amikor Demény Attila Örkény-operáihoz kellett egy képzelt levelet írnom, éppúgy megtettem, mint amikor Selmeczi Gyurival dolgoztunk a Janovics-darabon, vagy legutóbb a Mi, muzsikus lelkeken. Mindez a kolozsvári operában történt, bár talán a Demény Attilával való munka alatt vonódtam be a legkevésbé: Attila elmagyarázta az ötletét, én megírtam, Bogdán Zsolt felolvasta.
Attila különben puszta névrokonom, semmi más. És a barátom. Értelmes, magányos, érzékeny ember, egy keleti fejedelem macskagesztusaival. Finom humora, mély műveltsége, még a csalódottsága is közel vonzott hozzá, hiszen mint a Laiosz-motívumból kiderül, csalódott vagyok magam is. Nem ugyanabban csalódtunk, ez azonban egy határon túl már nem számít.
Gyuri más lélek, más egyéniség. Minden ízében mozgékony, villanyos, próteuszi. Ha kell, előjátszik, ha kell, zongorázik, ha kell, énekel, ha kell, vezényel. A Janovics-est körüli együttgondolkodásunk életem legnagyobb élményei közé tartozik. És miatta is örülök, hogy egy idő óta másképp írok.
