A Látóban megjelent korábbi írásával (www.lato.ro/article.php/Önkritika/936/) köszöntjük a 60 éves írót, szerkesztőt
„Igazságos férfiak nyíllövő versenye” – ez volt régen a kritika szó jelentése. Én olyan nyíllövő versenyre járok, ahol nem szabad célba találni – túl kell lőni rajta.
Túllövök magamon.
Én nem vagyok skizofrén, viszont két énem van. Magzati koromban volt egy ikertesóm, aztán összenőttünk. Most itt él bennem. Másképp érez, másképp gondolkozik, mint én. Persze, ki ez az én? Az dönti el, hogy épp ki beszél. Most én beszélek, tehát ő a másképp gondolkozó. Ha én ide nézek, ő oda lát. Ha elolvasok egy könyvet, és tetszik nekem, ő rosszat ír róla. Az a baj, hogy hiába is vagyunk ennyire ellentétesek, mégiscsak hasonlítunk, emiatt állandó a konfrontáció.
Ha teljesen más volna, szépen eléldegélnénk egymás mellett, mint a Látó meg a Turul magazin.
A múltkor fél órát beszélgettem valakivel, akit irodalmi dinnyehéjnak tartanak, és izgalmas volt. Én szeretem a könnyű habokat. Ő nem. Ő senkivel nem beszélgetne az utcán. Az utca neki a hiúság színpada. Bökdös, ha megállok. Néha felmordul. Lepleznem kell. Nem csupán az esetleges botrány miatt, nemcsak az illendőség végett, hanem leplezem azért is, mert féltem. Félek, hogy valaki elrabolja.
Vagy elszereti, ami a legrosszabb, mert akkor végképp elveszíteném.
De féltem irodalmilag is. Hiszen nagy téma vagyunk mi. Mondhatom, évek óta arra készülök, hogy megírjam. Történt már, hogy elloptak tőlem egy-egy nagy regénytémát. Jaj, nem is egyszer. Most csak kettőt említenék: a Don Quijote meg a Doktor Faustus.
Úgyhogy én itt most nem is akarok erről mesélni. Keselyűk, hiénák, sakálok!
Nem mesélek.
Meg azért sem mesélek, mert félek a következményektől. Conradot azért hagyta el a szerelme, mert megírta a Jane című regényét, szilveszter éjszakán összevesztek, Conrad meg beleőrült a fájdalomba. Az új év egy őrültre bukkant. Először még nyilván azt hitte, csak a szokásos bolondozás, szilveszter tájékán ez belefér a közszférába. Pedig csak lelke legsötétebb gondolatait írta ki magából, kimetszette, akárcsak orvos a beteg daganatot. Nem büntetni kellett volna, hanem jutalmazni: meg akart gyógyulni. Másrészt az is igaz, hogy abban élünk, amit elmesélünk.
De álljon itt azért valami a javára. Ha – ahogy a mondás tartja – az álom lyuk a valóság hálóján, akkor ő lyuk az énemen. Rajta látok keresztül magamon.
Láng Zsolt
