De te fabula narratur

A megnyert pályázat, vagyis a székely ház projekt

egy turisztikai látványtervsorozat része volt, ezt tulajdonképpen egy üzletileg nem nyereséges hologramjátékból fejlesztették tovább. Szabadtérben majd csoportos kirándulásokat szerveznek a látogatásához. A logisztikai ügyintéző sikert jósolt. A team úgy tervezte, hogy a kopár Székelyföldre a Cekend nevű helyre telepítik. A Székelyföld valójában nem volt teljesen kopár, és egy – magát honismerőnek nevező – csoport makacsul ragaszkodott az ősi névhez, s némi befolyásos ismeretségek, személyes barátok révén, illetve nem utolsósorban történelmi hagyományokra hivatkozva sikerült elérnie, hogy egyelőre megmaradjon a szóban forgó tájegység neve Székelyföldnek. A látogató előtt majd autentikus helyszínen a székely ház és székely udvar hologramverziói jelennek meg – a térbe kiugró házak és utcák, amelyek az ember mozdulatait követve egy régvolt ház, udvar illúzióját keltik, azt a benyomást, hogy karnyújtásnyi távolságban átélhető legyen valamilyen ősszékely „törzsi”sajátság a digitális print révén. Körül a valóságos fenyőerdő valóságos patakkal nem tartozik bele a turisztikai komplexumba, így a szolgáltatásba sem, de saját felelősségre biztonságos távolságból esetleg megszemlélhetik azok, akiket érdekel. Persze figyelmeztető táblák kellenek oda, hogyha valaki túl közel merészkedik, élőlényekkel találkozhat – az embert sem kizárva –, és a vadon nőtt növények kóstolgatása veszélyes az egészségre.

A tervező nem foglalkozott ilyen kérdésekkel, ő a saját feladatára koncentrált. Jólesően felsóhajtott, amikor úgy ítélte, hogy már befejezéshez közeledik, egy-két javítástól eltekintve már nyomtatásra előkészített mindent. A tervező persze előzőleg dokumentációt keresett a munkájához, olvasott szövegeket is, amiket nem értett. Felfoghatatlan volt, amit egy úgynevezett PhD-disszertációban olvasott a helyről, ahol néhányan azt remélték, hogy vasút szeli át a jövőben: „Érdekes módon ebben az időszakban maga az érdekelt fél, Udvarhely vármegye törvényhatósága tiltakozott a terv ellen, kijelentve, hogy a vasútnak a Cekend- és a Tolvajos-tetőn való átvezetése jelentős többletköltséget okozna a térségnek.” Meg hogy repülőteret is óhajtottak volna oda. Nahát! 

Valójában nem lehetett tudni, mennyire kopár ez a tájegység, de ha már ezt az állandó jelzőt biggyesztették elébe, akkor nyilván inkább kopár, mint életes. Az állandó jelző kapcsán mentette, hogy ennek nemzetközi neve epitheton ornans, ebből kiindulva keresett rá a kopárra, életesre és székelyre is. Az életes székely ember tényleg mutat még életjeleket a térképeken, de ez már egyáltalán nem időszerű, így nem számít jellemzőnek. Felbukkant a dokumentumokban a Hargita nevű hegy is. Állandó jelzőnek elég hosszú, hogy a Hargita a székelyek szent hegye, legtöbbször nem is így, hanem vulkanikus hegyvonulatként értelmezték. Na persze az egyáltalán nem világos, hogy miért, mióta és meddig szent a Hargita. Sok év telt el azóta, hogy akár építményeket vagy embereket is jelzőztek volna szentnek. Vagy székelyeztek volna, mint székely kapu, székely harisnya, Orbán Balázs, a legnagyobb székely, akárcsak gyors lábú Akhilleusz, fellegtorlaszoló Zeusz. Azt például nem is tudta eldönteni, hogy a hegyek között megjelenő üveghegy, amire mindenféle emberek, de még a lovak is felkapaszkodtak, és valamiféle határt jelölt – hiszen állandó helymeghatározónak tűnt az „üveghegyen túl” –, vajon természetes képződmény, vagy mesterséges, de a tervező inkább az utóbbira tippelt. Mivel nem talált összefüggést azzal, hogy létezett volna székely üveghegy, többé nem is foglalkozott vele. Akaratlanul bukkant ilyen adatokra, a gépérzék szabad asszociációk mentén működött, ami azonban azt nem mindig jelezte, hogy mindez réges-rég volt, vagy nem olyan rég. Az időn kívüliség kissé megzavarta a tervezőt, aki lusta volt kikeresni, hogy Zeusz ma torlaszol-e fellegeket a Hargitán, de akárhogy is van, a székely ház, a székely kapu és a székely harisnya hologramterve már szinte-szinte befejezett, és nyilvánvaló, hogy a pályázat szerint a kopár Székelyföldre kell hogy kerüljön a legnagyobb székellyel egyetemben turisztikai látványosságnak.

A tervező nem volt időn kívüli, ezt bizonyította a kopaszsága meg a tekintélyes méretű pocakja, melyek az utóbbi években alakultak ki, vakargatta hol a feje búbját, hol a hasát, amíg azon töprengett, hogy a székely mint epitheton ornans követhetetlenül sok mindenre illik, végül türelmetlenül legyintett. Kezdeti kíváncsisága cserben hagyta, unta már az egészet, szerette volna, hogy túl legyen a projekten. Na, jó! Odarakja még azt a legnagyobb székelyt is a székely kapuba, hadd érjen a feje a galambdúcig, ha legnagyobb, hát legyen nagy. Az udvar! Jóval nehezebb volt, mint székely házat építeni – elképesztően sok, de nem egyértelmű adat állt a rendelkezésére. Órákig tartott, amíg kiderítette például, hogy a kert legtávolabbi sarkában álló deszkabódé nem más, mint vécé, előbb azt kereste, hogy milyen almot használtak benne, de aztán sok kutakodás után megértette, hogy a nyílászáró mögött egy gödör van, fölötte deszkaülőkével. Az első adatok egyike, amire rátalált, az volt, hogy „a Föld bolygó hétmilliárd lakójából hatmilliárd rendelkezik valamilyen mobilkészülékkel, míg csupán 4,5 milliárdnak van hozzáférése vécéhez, mellékhelyiségként csupán a természet kínálkozik”. Végül is úgy döntött, hogy a vécét, amit régen budinak neveztek, kihagyja a látványtervből. Az udvar, ahol van már szekér, ló, kutyaól, tyúkól, eresz alatt fecskefészek – fecskemadár, sírva nézlek – te voltál itt a múlt nyáron, édesanyám rózsafája – engem nyílott utoljára… végre az udvar is késznek mutatkozik.

A drónok jelezték, hogy a kopár Székelyföldön léteznek még házak, falvak, udvarok romjai, sőt némelyekben emberek is laknak, feltételezhetően azok a többé-kevésbé eszement, háborodott honőrzők, akik azzal foglalkoznak, hogy gyalog elmenjenek mindenféle általuk fontosnak tartott helyre, és ott mindenfélét személyesen saját szemükkel lássanak, saját kezükkel megtapogassanak. Mi végre!? – tette fel a kérdést a tervező, de valójában nem tudta elmagyarázni a gépérzéknek, hogy most mire kíváncsi. Nem sikerült megtalálnia a komputer kérte kulcsszót... mit is?... hisz magának sem... na és miért is érdekelne valakit, őt aztán holnaptól a legkevésbé, hogy a székely epitheton ornans-nak milyen kiterjedése van a virtuális valóságban. A projektet szolgáló drón az elmúlt napokban képet küldött egy meg nem nevezett madárról, ami vándorként tévedt a Cekend-tetőre, vagy ott lakott – ki tudja. A honismerők tudták, hogy fenyőcinke, de őket nem kérdezte senki. A madár, tegyük föl, hogy tényleg fenyőcinke, törött szárnyát vonszolta a földön. A gépérzék azt közölte róla: „Feltételezett élőlény landolt a Cekend-tető termőtalaján”. 

A tervező sírni vagy inkább zokogni kezdett, anélkül hogy tudta volna, miért. Néhány éve férfiaknak és nőknek, nőies férfiaknak és férfias nőknek is megengedett a sírás, igaz, minden sírónak ajánlatos felkeresni egy pszichológust. Aki elvesztette a lelki egyensúlyát, annak vissza kell adni. A tervező most pszichológus helyett elfogadta volna egy hús-vér szexmunkás segítségét, persze egy olcsóbb fajta is megfelelt volna, nem olyan drága, mint a híres celebekből készült klónok. Már meg is akarta rendelni, de aztán inkább még egyszer sírva fakadt, most sem tudta, hogy miért, de legalább lesz jól megalapozott, kétszeres oka – kétszer sírt –, hogy pszichológushoz menjen.

A telepítés rendben lezajlott a Cekend-tetőn. Két hét alatt huszonkilenc érdeklődő látogatta meg. Egy ötéves kisgyerek itt lett híres: előbb némán forgolódott a székely ház hologramudvarán, majd azt kérdezte: „Bálna nincs? Innen is kihalt?”. Néhány óráig Legjobb cukiság címen nagy nézettségnek örvendett a világhálón.

*

A tizenöt éves fiú, aki szüleivel együtt ott lakott a kopár Székelyföld Cekend nevű helyén, a tetőtől másfél kilométerre – székely kapu és székely harisnya nélkül ugyan, de egy életes székely házban –, éppen arra gondolt, hogy hologram helyett nézhetnék a turisták az ő házukat, de szerencsére nem nézték. A szülei azt ígérték, elmagyarázzák neki, hogy miért laknak ott, de eddig még nem tették meg. Tudta róluk, hogy nemcsak honismerők, hanem őrzők is, most is a Nárciszréttel bajlódtak a Cekend-tető másik oldalán, ahová gyalog mentek. Őt is megtanították már egészen kiskorában gyalogolni erdőn, mezőn, réten, patakban, és tájékozódni műholdak által vezérelt kütyük segítsége nélkül. Ő is honismerő és őrző akart lenni, hiszen egy napon ráhagyományozzák a Nárciszrét gondozását – úgy gondozni, ápolni minden virágtövet külön-külön, hogy közben megmaradjon vadnárcisznak, sok tudást kér. Néha hármasban töprengtek is azon, hogy van-e ebben ellentmondás, de a virág jövője fontosabb volt a kételyeiknél. Ő most otthon maradt, mert nem akarta magára hagyni a törött szárnyú fenyőcinkét, a törött szárnyú császármadarat, a törött szárnyú varjút, a mind a négy lábán vastag kötést viselő, félelemtől remegő farkast. Valahányszor az édesapja hazahozott egy-egy sebzett állatot, a fiú próbálta kitalálni, mi történhetett velük, múltat mesélt az életben maradásukhoz.

– De te fabula narratur – mondta erre mindannyiszor az apa –, rólad szól a mese.

Kozma Mária