S. munkaidejét láthatatlan szálakként szőtték át
a téliesen vidám, régi karácsonyokat idéző, romantikus dallamok. Valamikor november közepén talán éppen egy ilyen rádiós üzenettel osont be az élelmiszerüzletbe az ünnepváró hangulat, és egy-két hét alatt teljesen átvette az uralmat az édességcsomagoktól roskadozó polcok fölött.
A negyvenes évei elején járó kasszásnő minden második nap kora reggeltől késő estig dolgozott. Fürge mozdulatokkal olvasta le a bevásárlókosarakban tornyosuló termékek kódját, rámosolygott az árusorban tébláboló gyermekekre, és a régi vevőkhöz mindig volt egy-két kedves megjegyzése, kérdése. Úgy tűnt, sohasem fárad el. Még a messziről bűzlő, barátkozni próbáló „vásárlókhoz” is volt türelme, és azt az idős férfit sem tessékelte ki az üzletből, aki pár szál virslit vásárolt, aztán a pénztár és a kijárat között lecövekelve sűrű magyarázkodás közben az utolsó falatig elmajszolta a nyers vacsorát. December első napján azonban mintha hirtelen megváltozott volna. Arca, gesztusai nyugtalanságról árulkodtak, egész lénye feszült és türelmetlen volt.
– Nincs baj, csak kifogytam a szuszból – hárította el kíváncsiskodásomat, miközben ritmusosan emelgette ki az árut a kosaramból. Arra gondoltam, talán az bántja, hogy a hivatalos szabadnapon is dolgoznia kell. Pár nap múlva azonban megtudtam, hogy egészen másról volt szó.
– Gyermekkoromban számomra december 5-e volt az év legizgalmasabb napja – kezdte történetét a lakótelepi kávézóban, ahova az egyik szabad délutánján ültünk be. – Még a karácsonynál is emlékezetesebb volt a mikulásozás, pedig a szüleim abban a sötét korban a Megváltó születését is igazi, meghitt ünneppé tudták tenni. Hozzánk mindig az angyal hozta a mennyezetig érő fenyőfát és alája az ajándékokat, a Télapó rendszerint otthon maradt. Nekünk, gyerekeknek nem kellett egyebet tenni, csak jónak lenni. A Mikulás-várás ennél sokkal mozgalmasabb volt. Igazi cipőpucolási őrület vett erőt a két nővéremen és persze rajtam is a Szent Miklós napja előtti estén. Versenyeztünk, kinek a csizmája lesz a legtisztább, legfényesebb, és hiába volt köztünk 4-5 év korkülönbség, én, a „tökmag” sem hagytam magam. Tétje volt a megmérettetésnek, a Mikulás ugyanis mindig a legszebben megpucolt lábbeliben rejtette el a legtöbb cukorkát és ráadásként a győztesnek járó törpés, kék csokoládét. Fenséges volt az íze, azóta sem kóstoltam hasonlót, de legalább annyira fontos volt maga a tudat, hogy sikerült kiérdemelni. A papírját nem is dobtuk el soha, füzetbe ragasztva gyűjtögettük, és alkalomadtán elővettük, dicsekedtünk vele. A csokiért vívott csatát később sem hagytuk abba, amikor már nemcsak a nővéreim tudták, én is rájöttem, hogy a piros puttonyos ajándékozó helyett ki ellenőrzi és jutalmazza az igyekezetünket. Gondosan elraktároztam ezeket az emlékeket, és ilyenkor, ünnep közeledtével mindig maguktól előjönnek. Főleg amikor látom, micsoda felhajtást rendeznek december elején egyes szülők. Az a rengeteg ajándék, amit ilyenkor összevásárolnak, legfeljebb egy óriás csizmájába férne bele. Talán ez zaklatott fel az elmúlt napokban.
– Te kit szoktál meglepni Mikulás napján? – kérdeztem óvatosan, mert tudtam, hogy beszélgetőtársam nem ment férjhez, és gyermekei sincsenek.
– Édesanyámat. Én késői gyerekként születtem, anyu túl volt a negyvenen, amikor világra hozott, az ősszel töltötte a 85. évét. Mindenki dolgos, odaadó asszonynak ismerte, apu korai halála után egyedül cipelt minden terhet. Az utóbbi években azonban szellemileg nagyon leépült, és bár fizikailag elég jól tartja magát, már nem jár ki a házból. Egyedül nem is merném engedni, mert néha az az érzésem, hogy teljesen el van szakadva a külvilágtól. Olyan, mintha legalább nyolc évtizedet repült volna vissza az időben. Ezért is fontos számomra, hogy meglepjem Mikuláskor. A papucsába szoktam beledugni az ajándékot – rendszerint valamilyen apró ünnepi díszt, hajcsatot vagy egyéb csecsebecsét, meg persze édességet –, és ettől mindig izgatott és boldog lesz. Úgy fest ilyenkor, mint egy fehér hajú, vidám kislány.
Pár percnyi csend után S. ránézett a telefonjára, aztán szedelőzködni kezdett.
– Nem szeretem anyut sokáig magára hagyni, és most jól eltelt az idő. Van egy megbízható szomszédasszonyunk, amikor dolgozom, naponta többször is benéz hozzá. De azt nem várhatom el tőle, hogy a szabadnapomon is „szolgálatban” legyen.
– A nővéreid nem szoktak besegíteni? – kérdeztem.
– Több ezer kilométer távolságból nehéz lenne – mosolyodott el beszélgetőtársam. – Mindketten Kanadában élnek a családjukkal. Gyakran beszélek velük interneten, és remélem, karácsonykor hazajönnek. Ezt még anyu születésnapján megígérték, és jól tudják, hogy ha ő nem is, én számontartom az ígéreteket.
Amikor elköszönt, csészéjében még ott sötétlett a rég kihűlt kávé. Sietős mozdulattal felhajtotta, aztán kilépett a villanyfényes utcára. Szaporán lépkedett, mint akinek már a következő utcában járnak a gondolatai.
