Csütörtöki kimenő
Hallom, olvasom, hogy a polgármester előzékenysége színekben is megnyilvánul. Tudomása szerint a bizánci kék a városlakók egy részének kedvelt színe. Ezért a világítást is ebben a fényosztályban képzelné el. (Utóbb elnézést kért, de az a kéken nem változtat kedveltség tekintetében.) Hiszen például Izrael és Görögország zászlajában a kék az uralkodó szín a fehér mellett, na meg világ sportolóinak színe is a kék lobogóban testesül szimbólummá, emlékeim szerint ezzel vonultak fel a derék munkás sportolók egykor május elsején, amikor a sárga nap megcsillant acélos barna izmaikon. Valamint az ég és Picasso is átestett egy kék korszakon. Az égbolt gyakrabban.
Viszont az én etnológiai tanulmányaim azt sugallják, hogy a Bizánc-hívők és Bizánc–Róma-imádók kedvelt színe a sárga. Legalábbis ezt magyarázta zsenge gyermekkoromban a vegyes lakosságú mezőségi végekről származó öregbéres mindenesünk. Sárga színnel varrják ki a falvédőt, amelyen ott is a szerető jóasszony jó ebédet főz az ő jó urának, és aki másnak vermet ás, az kubikus vagy kubista – festőtől függ. Hiszen vannak és voltak nagy piktorok, akik a sárgára, az égő, vadító sárgára esküdtek, mint például szegény füleszegett Van Gogh. Vagy az impressz- és expresszionisták némelyike, mikor Párizsban a kommün és az 1871-es német ostrom alatt csak sárgát lehetett kapni. Könnyebben sárgaságot.
Emellett ne feledkezzünk meg a pirosról sem, ui. a piros – a dalban háromszor is – piros. E színnek erős az ideológiai töltete. A munkásosztály kiömlő vérétől, a hősvértől pirosult gyásztér köszöntéséig minden belefér, a Vörös Csepel (melynek hangja fel van szólítva, hogy zúgjon egy harcias munkásinduló előírása szerint), a vörös csillag, melyről Ady írta, hogy mindig ez volt az emberek reménye; persze vörös az ég alja, mondják az angyalkák Jean Effel híres Teremtés-könyvében, alighanem vihar lesz, állapítják meg, ui. másnapra Isten röpgyűlést hívott össze, mikor felfdezte, hogy előző nap valaki (vajon ki lehetett a zsufi Paradicsomban?) evett a tudás fájáról. Piros almát természetesen. Ugyanilyenbe harapott belé szegény-szegény Hófehérke, midőn gonosz mostohája (a Grimm-mesék hamis sztereotípiája) mérgezett gyümölccsel kínálta meg. Nem mosta meg előtte a gyümölcsöt, pedig hányszor figyelmeztetett Müller Ceci anyó, hogy a járványnak grasszálása idején semmit se együnk mosatlan. Még a pénz is csak mosottan jó bizonyos maffiakörökben.
És ha a hármat összerakjuk, akkor abból menthetetlenül zászlószínek lesznek. Miként a piros-fejér-kék vagy piros-fejér-zöld – bármilyen kombinációban. E színekkel például a birtokba vevést szokás jelezni, kint van az országhatáron, hogy tudd, hol jársz, ékeskedik a gépkocsik országjelzésén, és lobog a túlzott nemzetféltők gépkocsiján, ha kell, ha nem szégyelled. Marosvásárhelyen, mely a Bizánc-hitű nemzetféltők és bunkóval azonosulók számára ismét frontvárossá tehető, e színekkel mázolták át olykor a kétnyelvű helységnévtáblákat, utcatáblákat, más szólású kiírásokat. A romanizációs folyamat, mely a történészek (egy része) szerint még az ókor végén befejeződött (Galliában, Moesiában, Dáciában), e kemény legények és véglé(á)nye(o)k szerint újból aktuális. Mert elégtelennek bizonyult a száz év a színek nemzetközpontú érzékelésére.
A Székely vértanúk emlékműve, ahová rendszerint a város lakossága évente kétszer kigyűl emlékezni – nincs a bunkó hívek programjában. Kimaradtak, ui. másként alakult a történelem. Olykor különutakon járt. Ami nem mindig baj. A szoros ölelkezésben légszomjat is lehet kapni. Néha a nemzeteknek meg kell mozgatniuk tagjaikat a friss levegőn (Vö.1703–1711, 1848–1849, 1956, 1989).
Az a kis összeesküvés, ami a 19. század ötvenes éveinek elején – tegyük hozzá – elég elővigyázatlanul szövetett, legalább öt áldozatot követelt Vásárhelyen és Szentgyörgyön. Ám ennek voltak Erdélyen kívüli szálai is. A Mack-féle konjurációt Bukarestben is szőtték, tehát voltak román résztvevői is. Lehet, hogy erről csak most értesültek a Bunkócska információs óvodába járó Mázoliék, és ezt a felfedezést kívánták megosztani a város még tudatlan cikkelyeivel. Ezért került rá éjnek évadján tanúk nélkül a három szín a Jókai Mór által megverselt emlékoszlopra, mely a kivégzés helyén magasodik.
Azért az éjnek sűrű homályában, mert karácsonykor is a Jézuska vagy az angyal, a Sánta Kloósz, a kéményjáró, esetleg a jóságos Télapó (Mos Gerilla) ugyancsak ekkortájt szokta ajándékait átadni a jó gyerekeknek meg a rosszaknak, a haszontalanoknak és a kiváló tanulóknak, az apukáknak és anyukáknak, az orrukra szemüveget ejtő klasszikus nagyanyóknak és nagyapóknak, a szegénységben az ínségeseknek, az utca emberének meleg szobákban, a szobrászoknak és pingáló festőknek, meg talán... a polgármestereknek is.
Mindezt csak azért írtuk le, hogy elszórakoztassuk azokat, akik most a megfelelő hivatal előszobájában várakoznak, hogy feljelentésük nyomán közöljék velük a tettesek nevét és lakcímét, valamint a színezésért kapott, törvényben meghatározott méltó büntetésüket, mint ahogy eddig is megkapták minden alkalommal...
