Apró virágok végtelen körtánca, leheletnyi szirmok, levelek, hullámok találkozása, hófehér porcelánba álmodott életpiros, mélykék harmónia – Kádár Katalin életterében mindebből részesülhet a szépre vágyó tekintet. Kalotaszegi, torockói, udvarhelyszéki motívumoktól pompázó tányérok, csészék, vázák mesélnek a hangulatos tömbházlakásban a művész elkötelezettségéről az erdélyi magyar népi világ kincsei iránt. Csodálatos kánon ez, de amikor vendéglátóm megszólal, körülöttünk minden elcsendesül. Ezekben a percekben csak a régmúlt idő árnyképei beszélnek: emberarcú szörnyekről, a feldúlt otthonról és még sok egyébről, ami a negyvenes évek végétől a kuláksorshoz hozzátartozott.
– Nagybaconban születtem, hárman voltunk testvérek, édesapám molnár volt. A településtől egy fél kilométerre állt a vízimalmunk. Akkoriban a faluban még nem volt villanyvilágítás, csak nálunk, a helyi értelmiség hozzánk járt rádiót hallgatni. Édesapám az 1940-es bécsi döntés után Magyarországon tanulta ki a mesterséget, a rádióantennát is onnan hozta – indul a derűsnek ígérkező történet, aztán hirtelen megváltoznak a színek, ahogy akkor is, nyolc évtizeddel ezelőtt.
– 1944-ben, mikor Málnásfürdőről telefonáltak, hogy jönnek az oroszok, apám összepakolt minket édesanyámmal és a bátyámmal, és elküldött Magyarhermányba. Az öcsém akkor még nem volt megszületve, én alig kilenc hónapos voltam. Édesapám Nagybaconban maradt. Az oroszok „szépen” megtelepedtek a faluban, és azzal szórakoztak, hogy folyton ittak, főleg a nők, aztán részegen majorságot, disznót, mindent lelőttek. A gabonát is kezdték kihordani a tankokra, de éjszaka, amíg aludtak, édesapám visszahordta a falubelieknek a mindennapit. Amikor reggel az oroszok észrevették, apámat félholtra verték.
Három nap múlva találták meg a családfőt, akit a kórházi kezelés valamennyire helyrehozott, de egészen egészséges már sohasem lett. A következő csapás sem váratott sokat magára.
– ’48-ban Sepsiszentgyörgyre ment édesapám adóbevallásra, lejelenteni a malomban zajló tevékenységet. Most is előttem van, ahogy szépen felöltözve odajött hozzánk, és elbúcsúzott. Többet soha nem láttuk. Azután jött a házkutatás. Kuláknak nyilvánítottak, és mindenünket elvették, még a padlást is leseperték.
Fehér-fekete fényképek őrzik a nagybaconi emeletes malom emlékét, amit a kollektívelnök két nap alatt bontatott le. Ezt megelőzően, miután a családot kitiltották jogos tulajdonából, moldovai kendernyűvő cigányokat telepítettek oda, akik mindent tönkretettek, még a kerítést is eltüzelték. Az egyik fotón az – egykor igen modern – létesítmény betört ablakai láthatók. Vízimalmuk bizonyos részeit nemrég, a tavalyelőtt ismerte fel a hajdani kislány a kisbaconi malomban.
A lélekszorító emlékek között szépek, simogatók is felvillannak.
– Nem dicsekvésként mondom, de a nagybaconi tanító néni lányával ketten első tanulók voltunk. Második osztályban mindenkit felavattak pionírnak, csak engem, a kulákgyermeket nem. El lehet képzelni, hogy esett ez akkor nekem. Hatodikban vagy hetedikben aztán engem is fel akartak avatni, de akkor már nem akartam, három napig nem is mentem az iskola felé. A pedagógusok tudták, milyen nyomorúságban élünk, és mindig pártoltak, szerettek. Kedves emlékek fűznek a kisbaconi Flóra nénihez, Benedek Elek lányához is. A temetőtől gyalog mentünk Kisbaconba, a Mari-villába, ahol Flóra néni mindig leültetett, és mesét olvasott nekem. De a református papné, Kati néni is nagyon megszeretett minket. Hozzá jártunk vallásórára, rendszeresen süteménnyel és gyümölccsel fogadott.
A hét osztály elvégzése után Katalin az udvarhelyi Dr. Petru Groza, a mai Tamási Áron Gimnáziumba felvételizett, de a „kulák” titulus terhe oda is elkísérte. Az iskola igazgatója, aki páciense volt az édesanyja – kolozsvári református diakonisszaként tevékenykedő, majd az intézet felbomlása után az udvarhelyi tébécészanatóriumba kerülő – húgának, azt mondta: egyetlen megoldás van, örökbe kell fogadni a lányt. Így aztán a nagynéni Katalint, egy idő múlva pedig az öccsét is örökbe fogadta, hogy továbbtanulhassanak.
– Mindig nagyon szerettem rajzolni – közeledünk lassan a művészi érlelődés időszakához –, a baconi osztálytársaim úgy is emlékeznek rám, hogy mindig valamit „firkáltam”, de a gimnáziumban is telerajzoltam a füzetek hátlapját. Teleki tanár úr, a rajztanárom biztatott, hogy felvételizzem a képzőművészetibe Kolozsvárra, erre azonban nem volt anyagi lehetőségünk. Így érettségi után a marosvásárhelyi építészeti technikumba jelentkeztem, a rajzolás mellett ugyanis a számtan is jól ment, és felvettek.
Az első munkahely egy szerencsés fordulatnak köszönhetően az eredetileg kijelölt balánbányai poszt helyett Udvarhelyre szólt – az ottami építkezési vállalat laboránsának helyére, aki elment egyetemre Jászvásárra –, majd a családalapítás Katalint Marosvásárhelyre hozta.
– 1966-ban mentem férjhez, a következő év januárjától pedig a vásárhelyi építkezési trösztnél dolgoztam. Tíz év múlva agyvérzést kaptam, és leszázalékoltak. Amikor valamennyire helyrejöttem, igyekeztem kezdeni magammal valamit. Sok mindent kipróbáltam, fotóztam, kötöttem, varrtam, azután jött a porcelánfestés. A felépülésem után éreztem, hogy a Jóisten megsegített, és fel kell nevelni a gyermekeimet, a fiamat és a lányomat. Akkoriban kapcsolódtam be egy jótékonysági szervezet, a Segítő Jobb Alapítvány munkájába.
A rendszerváltás előtti időkben nem kevés bátorságot igénylő tevékenység hozta magával a holland ismeretségeket, a porcelánedényeket és az első égethető festékeket is tőlük kapta Katalin, majd egy nagy kemencét is küldtek neki. Rendszeresen érkezett Hollandiából a nyersanyag, a megfestett porcelánt pedig eladták, és a bevételből segélycsomagokat állítottak össze.
Kádár Katalin munkáiból 1979-ben nyílt először kiállítás Marosvásárhelyen, a későbbiekben pedig más városokban – Kolozsváron, Jászvásáron, Bukarestben – és Hollandiában is. Egy időben tagja volt a Maros Megyei Képzőművészek Szövetségének, és alkotásaival számos díjat nyert. De számára sosem a kitüntetés, hanem maga a festés volt az igazi örömforrás, és persze a család, a gyermekei és az öt unoka, akik a mai napig elhalmozzák szeretetükkel.
– Mi motiválta abban, hogy a porcelánokkal való munkát válassza? – kanyarítom vissza a beszélgetést a szebbnél szebb alkotásokhoz.
– A nagynéném kicsi koromtól gyakran vitt fel Kolozsvárra, ott kaptam az első impulzusokat, a diakonisszák ugyanis gyönyörű kézimunkákat készítettek a templomokba. Ezek az élmények aztán elemista koromban elhalványultak, de a későbbiekben, felnőttként megszületett bennem a vágy, hogy az erdélyi magyar népművészet kincseit átmentsem a jelenbe. A varrottas kézimunkákat már nemigen teszik ki egy modern otthonban, de egy ilyen díszítésű csészét, vázát ott is elővesznek – jegyezte meg vendéglátóm, majd egymás után mutatta a tökéletes arányérzékkel festett tányérokat, az erdélyi motívumosok mellett a magyarországi, sárközi főkötőmintást, a magyar szecesszióst és az arannyal körbeírt úrihímzésest, majd a csodaszép „kakukktojást”, a perzsa mintást, amelyet ötször kellett égetni, a színek ugyanis különböző hőfokon égtek.
A mindennapokat az unokák töltik ki – horgonyzunk le újra a jelenben –, a porcelánfestés és a Bárdosi Ilona nyugalmazott tanítónő szervezte csoportkirándulások.
– Drága Ilike – mosolyog beszélgetőtársam tekintete, miközben egész lényéből árad a szeretet. Különös erő ez – állapítom meg magamban –, virágot, madarat, életet teremtő.
