Cseppekben a tavasz
2018-03-27 14:23:36
- Nagy Székely Ildikó
Mivel ő maga már csak a tavaszi szelek, a kertjében megbújó, udvarias virágok nyelvén mesélhet erről, külföldről hazalátogató unokáját kértem meg, idézze fel az egykor történteket.
Szürke kalapjával, hosszú, elegáns kabátjával mintha egy fekete-fehér filmből lépett volna ki. Mozdulataiból, szavaiból egy olyan világ nyugalma áradt, amelyben minden a helyén van, a megfelelő pillanatban és módon történik. Régen zavart az a nagyvonalúság, amellyel idejét szétosztogatta. Tizenévesként főleg húsvéthétfőkön esett nehezemre végigülni estébe nyúló látogatásait. Pedig nem mindennapi volt az, ahogyan ránk talált. Mivel ő maga már csak a tavaszi szelek, a kertjében megbújó, udvarias virágok nyelvén mesélhet erről, külföldről hazalátogató unokáját kértem meg, idézze fel az egykor történteket.
– Tatám boldog házasságban élt nagymamámmal, ötven évnél is többet lehúztak együtt. De volt valaki, akit még kisfiúként ismert meg nem sokkal a háború után, a negyvenes évek végén, és akiről mindig szívesen beszélt. Azt hiszem, gyermekkori szerelem fűzhette ahhoz a lányhoz, bár ő mindig csak játszópajtásaként emlegette. Egy utcában laktak, éveken át együtt töltöttek szinte minden délutánt. A játszótárs szüleinek nagy háza, tágas udvara volt hintával, fából készült pingpongasztallal. A látogatóba érkező vendéggyerekeknek nagy asztalitenisz-bajnokságokat szerveztek, de nagytatám jobban szerette, amikor csak ketten voltak a lánnyal, és a győzelemvágy feszültsége nélkül ütögethették kedvükre a fehér labdát. Ő amúgy sem volt az a nyerni akaró típus, könnyű szívvel hagyta felülkerekedni az ellenfeleket.
– Mikor szakadt meg kapcsolata a játszótárssal?
– Amikor középiskolába került. Dédanyám katonás asszony volt, ő döntötte el, hogy egyetlen fia beköltözik a városba, és tanult ember lesz belőle. Mivel a családnak már ez is nagy anyagi áldozat volt, nagytatám csak a nyári vakációkra jöhetett haza. Eleinte sokat lázadozott az új élethelyzet ellen, de végül beleszokott. Az első hazatéréskor már érzékelhette, hogy játszótársa nemcsak külsőleg változott meg, természete is idegen. A korábbi titokzatos összhang elillant kettőjük kapcsolatából. Az iskola elvégzése után tatám egyetemre ment, mérnöki oklevelet szerzett, aztán nemsokára családot alapított. Ez végleg a városhoz kötötte. Évtizedek teltek úgy el, hogy egykori játszótársával nem találkozott.
– Aztán jelentkezett egy hirdetésre.
– Mindig érdekelték a régiségek, háromszobás otthonuk egyik helyiségében csupa hajdan használt tárgyat, bútordarabokat, konyhai és egyéb felszereléseket halmozott fel. Amikor meglátta az újságban, hogy varrógép alkudható áron eladó, nem sokat morfondírozott. Tárcsázta a telefonszámot, és még aznap el is ment a megadott címre. Emlékszem, sokszor emlegette azt a látogatást. Amikor bekopogott, az ajtó másik oldalán egy női hang felelt, kilétéről kérdezte. Nagytatám mindig szerette a viccet, ezt az alkalmat sem hagyta ki, hogy tréfásan válaszoljon. „Hiába mondom meg a nevem, úgysem tetszik tudni, ki vagyok.” Félperces csend következett, aztán beengedték. Villámcsapásként érte a felismerés: a hófehér hajú, időmadarak karmától érintve is szép arcú háziasszony az egykori játszótárs a szomszéd házból.
– Nagymamám annak idején úgy mesélte, mindketten egymásra ismertek.
– Tatám is így mondta, amikor nagy sokára hazaérkezett a varrógéppel. Felesége haragudott a hosszas távolmaradásért, de intelligens asszony lévén hamar megértette a helyzetet. Akkor sem neheztelt, amikor párja minden második hétfőn ünneplőbe öltözött, és elindult visszafelé az időben.
– Emlékszem, órákat beszélgettek nagymamámmal egy-egy csésze kávé mellett, közben fényképalbumok, régi levelek is előkerültek. Soha nem fogytak ki a közös történetekből.
– Tatám igazi úriember volt, húsvét másodnapján sorra látogatta a rokonsághoz és a baráti körhöz tartozó hölgyeket. Mindenkinek a személyiségéhez illő locsolóversikét mondott, főként saját szerzeményeket, aztán előhúzta mellényzsebéből a kis parfümösüveget. Gyengéd mozdulattal szórt ki belőle pár csepp tavaszt hajra, ruhára, ki hogy szerette. Úgy emlékszem, hozzátok rendszerint utoljára ment, valamikor késő délután, és alkonyatig maradt.
– Az különböztette meg a többi öntözőtől, hogy nemcsak vitt, hanem hozott is piros tojást.
– Még az édesanyja tanította tojást hímezni. Felnőttkorában is megőrizte, ápolta ezt a tudást. Mi, unokák sem kaptunk tőle soha csokitojást, csakis igazi húsvétit.
– Váratlanul szakadtak félbe a látogatásai.
– A felesége már évekkel korábban szívbetegségben szenvedett, mindig ott volt a gyógyszer a nyelve alatt. Amikor ágynak esett, tatám lett a legfőbb támasza. Lovagiasan ápolta, éjjel-nappal mellette volt, az utolsó percig. Amikor nagymamám elment, tatámból is magával vitt valamit. Talán a derűt a tekintetéből, talán a tettrekészségét. Fél év múlva követte, minden előzetes jelzés, búcsúzkodás nélkül, azzal a szelíd határozottsággal, amellyel az életet is végigjárta.
Beszélgetésünk után szerettem volna felidézni valamit az egykori öntöző jelenlétéből. Elég lett volna egy hang, egy gesztus, de csak saját kamaszkori türelmetlenségem villant fel bennem. A vágy, hogy véget érjenek a távolinak tűnő, időtlen történetek, amelyektől – bár akkor nem vettem észre – különös, békés fény járta át a nagyszobát.
