Csendőrsorsok

Hiánypótló könyv jelent meg

Átfogó, kimerítő tanulmánykötet jelent meg nemrégiben a nagyernyei Nemes Gyula helytörténész tollából. Olyan témához nyúlt, amelyet kevesen kutattak. Nem csak az derül ki belőle, hogy közvetlen környezetünkből kik, hol, mikor voltak magyar csendőrök, hanem az is, hogy hogyan lett valakiből csendőr, és mit kellett átélnie a csendőrség felszámolása után. A hiánypótló munka első kiadása már el is fogyott.

A csendőrinduló egyik sora – „Népem biztonságát őrzöm” – adja a könyv címét, az alcím rávilágít a tartalomra: Maros-Torda vármegyeiek a Magyar Királyi Csendőrség kötelékében. A témával nem igazán foglalkozott erdélyi történész, tudomása szerint egy sepsiszentgyörgyi tanár kutatja a monarchiabeli csendőrség történetét, ezért ez a munka az 1940–1944 közötti időszakra összpontosít. A téma iránti indíttatás családi jellegű: a szerző dédapja is csendőr volt, anyai nagybátyja is (az ő emlékének szentelte a kötetet), de a felesége dédapja is – vallotta be lapunknak Nemes Gyula.

Hányatott sorsok

A magyar királyi csendőrség 65 évig működött, 1881-től az 1945-ben történt felszámolásáig, ez idő alatt rövid ideig szünetelt csupán, amikor 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején létrejött a Vörös Őrség, ám a dolgok csakhamar, már az év második felében visszarendeződtek.

Az erdélyi, székelyföldi, Maros-Torda vármegyei legények már a kezdetektől részt vettek a csendőrség tevékenységében, a hároméves sorkatonai szolgálat után kérhették oda felvételüket. Rigmányi és nyárádszeredai személyek visszaemlékezése szerint már közvetlenül a megalakulás után voltak odavaló csendőrök.

Az első világháborúban, a román betörés idején nem igazán volt hadsereg ebben az országrészben, ezért a csendőröket vetették be a megszállók feltartóztatására, ám nekik a nagy létszámfölénnyel szemben nem sok esélyük volt: vagy megadták magukat, vagy hősi halált haltak – a legtöbben ez utóbbit választották. Az erdélyieknek 1918 után két lehetőségük volt továbbra is csendőrként szolgálni: egy részük a román rendfenntartó erőknél próbált elhelyezkedni, de onnan csakhamar kiutasították őket. Aki tehette, Magyarországon maradt, vagy átköltözött, és ott folytatta a karrierjét (például Madaras Gábor édesapja, aki alhadnagyként szolgált Magyarországon, és 1941-ben tért vissza Kibédre). Aki viszont Erdélyben maradt, az nyugdíj vagy bármiféle juttatás nélkül kellett fenntartsa magát 1940-ig. A visszacsatolás után, aki megfelelő volt, az megpróbált ismét a csendőrségnél elhelyezkedni, így a román sorkatonai szolgálatot teljesített fiatalok is. Azok egy része, aki az anyaországban szolgált tovább 1918 után, 1941-től visszatért Erdélybe szolgálni.

A csendőrség kötelékébe jelentkezők iránt komoly elvárások voltak: magyar állampolgárság, tökéletes egészségi állapot, keresztény felmenők, 20-40 éves kor és nőtlen kellett legyen. Az újoncok három hónapos kiképzés után másfél év próbacsendőri szolgálatot teljesítettek, utána járőrtárs-tanfolyamot végeztek, és csak azután lehettek véglegesített csendőrök.

Maros megyét vizsgálta

Nemes Gyula 106 Maros-Torda vármegyei csendőr tevékenységét tudta dokumentálni, akik az 1940–1944 közötti időszakban szolgáltak (lehettek még mások is, de nem bukkant a nyomukra). A második világháborút követően a csendőrséget felszámolták, a csendőröket különböző okok miatt meg- bélyegezték. A könyvben ismertetett személyek fele Magyarországra távozott, a többi Erdélyben maradt, néhányan távolabb (Németország, Franciaország) jutottak.

A kötet első része végigvezeti az olvasót a csendőrség történetén, természetesen beleszőve a Maros-Torda vármegyei vonatkozásokat, személyeket is, majd következik a „csendőralbum”, ahol hosszabb-rövidebb szócikkek révén közli az illető személyekről fellelt információkat, egyharmadukról fényképet is talált. A könyv végén korabeli csendőrképek, csoportképek köszönnek vissza.

A szerző nemcsak az egykori vármegyére, hanem a teljes mai Maros megyére kiterjesztette a kutatást: talált olyan csendőrt, aki a vármegyén kívül született, sokan 1940-ben Magyarország határain kívül rekedtek, ezért átszöktek, és úgy kerültek be a csendőrség kötelékébe, de olyan is volt, aki a román hadseregből szökött meg, gyűjtőtáborba került, ott kérte a felvételét a csendőrségbe. Négy személy nem a vármegye területén született, de valamiképpen kötődik a térséghez, a többi a vármegye vagy a mai megye területén látta meg a napvilágot. Olyan csendőr is akadt, aki a második világháború után Nyugat-Európában esett fogságba, de nem szerelt le, hanem beállt a francia idegenlégióba. A legtöbb csendőrt a szülőhelyétől távolabbi területekre vezényelték ki szolgálatra, hogy ne legyen befolyásolható, de kétévnyi szolgálat után legtöbbjük már a marosvásárhelyi vagy kolozsvári csendőrkerület kötelékébe került.

Gyorsan elfogyott

A szerzőt régóta foglalkoztatta a téma, de komolyabban csak tavalyelőtt kezdett el az erdélyi vonatkozásokkal foglalkozni. Tavaly beleásta magát a kutatásba, idén tavasszal pedig megírta a tanulmányt, amelynek lektorálására a budapesti prof. dr. habil. Szakály Sándor egyetemi tanárt kérte fel. A kötet egy első, vázlatosabb anyagát két évvel ezelőtt mutatta be Nemes Gyula egy történészkonferencián, a tanulmány bekerült A Maros megyei magyarság története című sorozat ötödik kötetébe is. Ez nemrég jelent meg, és mivel Marosvásárhelyen mutatták be, a szerző a következő bemutatót vidékre tervezte, így július 16-án Makfalván szépszámú érdeklődő jelenlétében méltatta a kötetet Péterfi Levente helyi történelemtanár. Azért választotta ezt a települést, mert egyrészt Péterfi Levente komolyabban érdeklődött a téma iránt, és az itt fennmaradt egyik csendőrhagyaték anyagával is segítette a szerzőt a munkája során, másrészt ebben az övezetben viszonylag nagyobb számú csendőrről talált információkat Gyulakutától Sóváradig, így a kötet iránti érdeklődés is nagyobb volt, főleg az egykori csendőrök leszármazottai vagy volt ismerősei részéről. 

A könyv idén jelent meg magánkiadásban a marosvásárhelyi Masterdruck nyomdában 120 példányban, 200 oldalon, de hamar elfogyott. Mivel a visszhangja pozitív, valószínűleg utánnyomás is lesz.

Kevés a forrásanyag

Nem könnyű egy ilyen témához nyúlni, főleg, hogy egyetlen volt csendőr sincs az élők sorában. Ezért Nemes Gyulának a kutatásai során számos nehézsége akadt. Elsősorban az egykori csendőrök leszármazottait kellett felkutatnia. A legtöbben pozitívan fogadták a felkérést, hogy a csendőrmúlt felelevenítésében segítsenek, de voltak olyanok is, akik nem voltak hajlandók nyilatkozni.

A kommunista korszakban a csendőrmúltat titkolni kellett, hiszen sokakat meghurcoltak emiatt a román hatóságok, ezért igyekeztek megszabadulni mindentől, ami a múltjukhoz kötötte őket: fényképek, dokumentumok, ruhák, viszont voltak olyan személyek, akik megőrizték ezt a hagyatékot.

Magyarországon még inkább zaklatták a volt csendőröket, kollektív bűnösnek nyilvánították őket a Horthy-rendszer feltétel nélküli kiszolgálásáért és a deportálásokban való részvételért. Őket egy úgynevezett „igazolóbizottság” vizsgálta, kevesen kaptak rendes munkahelyet, a többiek csak segéd- vagy mezőgazdasági munkásként.

Ilyen körülmények között a családi beszélgetések és az igazolóbizottság feljegyzésein kívül a levéltári források nyújthattak volna információkat. Igen ám, csakhogy nagyon kevés dokumentum maradt fenn, hiszen a második világháború végén betóduló ellenség minden iratot megsemmisített, ha maradt is fenn leírás, csak annyi derült ki belőle, hogy az illető csendőr hol szolgált. Nagyon kevés a dokumentum erről a Nemzeti Hadtörténeti Levéltárban is, ráadásul ott a járvány miatt nem is lehetett kutatómunkát végezni, csak az internetes oldalán talált kevés adatot a szerző. Így maradt a világháló, ahol még néhány forrás fellelhető. Fizetség ellenében sikerült korabeli újságok, csendőrségi havilapok, zsebkönyvek tartalmát böngésznie, és nemrég közkinccsé tették azt a hagyatékot is, amit ki tudtak menekíteni a Kanadába emigrált volt csendőrök, ahol a baráti társaságuk 1947-től havilapot adott ki. Két csendőrrel interjú készült, ezek anyaga is felhasználható volt.