Csendes panasz (II. rész)

(Folytatás múlt heti lapszámunkból)

Valahogy sikerült elszöknöm, és hazamentem a szüleimhez, de már ott sem volt a régi családi hangulat, nem volt ágyam sem, a húgommal nyomorogtunk egy kis ágyban, s édesapám nem beszélt velem, gondolom, azért, mert nem hitt nekem. Három nap múlva megjött anyu, s azt mondta a szüleimnek, hogy hazudtam, azért jöttem el, mert nem akarok dolgozni a gyárban, ahova most már fel is vennének, mert a 16 évet betöltöttem. Vissza kellett mennem hozzájuk, és nemsokára bekerültem a gyárba. Sem az otthoni munkámért, sem a gyárban kapott fizetésből nem kaptam semmit. 

A gyárban megismertem egy 19 éves fiút, aki a karbantartóknál dolgozott, jó volt hozzám és kedves, elmondtam neki az életem, és ő hitt nekem. Hamarosan elszöktem vele. Egy ideig albérletben laktunk, de jól megvoltunk, szerettük egymást. Amikor betöltöttem a 18 évet, összeházasodtunk, idővel kaptunk lakást, és született három gyermekünk. Nem tartottam a kapcsolatot senkivel a családból, a férjem is így látta jónak. Nem volt rossz ember. Néha ő is többet ivott, de nem vert meg soha, szerette a gyermekeket, és nem vágytam el mellőle, még olyankor sem, amikor viccesen csúfolódott velem, hogy ha lehet, mindig olvasok. Azt is mondta, hogy ha majd felnőnek a gyerekek, és nem lesz olyan sok dolgom, biztosan csak írok és olvasok. Furcsának tartott, viselkedésem nem volt szokásos abban a körben, ahol éltünk és azok között, akikkel kapcsolatot tartottunk, gondolok a kolléganőkre meg a szomszédokra.

Nem volt könnyű a három kicsivel, egyiket vittük iskolába, másikat óvodába, a harmadikat napközibe. Ha láza volt valamelyiknek, otthon maradtam velük. De nem betegeskedtek sokat, aranyosak és csintalanok voltak, sok volt a gond is, de sokat gyönyörködtünk bennük. Igazi öröm volt így a családban élni.

A három gyerek miatt kiutaltak nekünk egy négyszobás tömb-házlakást, melyet lassan be is 

bútoroztunk. Sokat spóroltunk, ami főleg énreám vonatkozott, a gyermekeknek a legszükségesebbet meg kellett venni, a férjemet meg nem érdekelte a pénz. Beosztása az én gondom volt, így gyakran túlóráztam is, mert soha nem volt elég. Sajnos, a férjem kezdett a kollégákkal gyakrabban inni, de nem volt soha agresszív, csak dünnyögött, és korán lefeküdt, mert a fizikai munka a gyárban meg az ital kifárasztotta. Esténként, ha mindent elkészítettem, a gyerekek lefeküdtek, olvastam és magamban lázadoztam, hogy minden gonddal egyedül vagyok. 

Abban az időben talált reám az igazi nagy szerelem. Jött a gyárba egy fiatalember, aki minőségi ellenőrként dolgozott, és magánúton egyetemre járt.

Eleinte csak úgy beszélgetett velem, mint mindenki mással a részlegről, de miután találkoztunk a könyvtárban, és meglátta, hogy milyen könyveket viszek haza, elkezdtünk irodalomról, történelemről beszélgetni. Sok mindent mesélt, amiből rájöttem, hogy nagyon művelt ember, és élveztem a társaságát. Gyakran bent maradt a gyárban, és amíg én dolgoztam a szövőgép mellett, beszélgettünk az életünkről meg mindenről, ami körülvett bennünket. Fiatalabb volt nálam néhány évvel, de nem számított, mert többet tudott, mint én. Neki is nehéz élete volt, szülei földbirtokosok voltak, mindenüket elvette az állam, egy bőröndöt hozhattak magukkal a városba, ahol lerakták őket a teherautóról egy ismeretlen ház előtt az utcán. Egy szobában élt sokáig az egész család, egyetemre is csak sokkal később sikerült bekerülnie, de mellette dolgoznia kellett, mert nem volt, aki eltartsa, meg aztán felnőtt emberként lett újra diák, nem is viselte volna el, hogy más gondoskodjon róla. Könnyű volt beleszeretni, mert a sok otthoni és a gyári munka, a nehézségek, a férjem, akivel soha nem tudtam igazán beszélgetni – főleg, hogy akkorra már nem is érdekelte semmi, még a gyerekek sem –, nem adott semmi elégtételt a lelkemnek. Szomjaztam a szépre, a jóra, a simogatásra, és arra a boldog állapotra – ami elalvás előtt elgondolkoztatott –, hogy megismertem a szerelmet, és viszonozza is valaki. Nem volt lelkifurdalásom, hiszen mindent elláttam otthon, a gyerekek kamaszok voltak, a barátaikkal törődtek, én meg igyekeztem őket megérteni és bátorítani, biztatni a tanulásra, az olvasásra. Főztem, mostam, takarítottam otthon, de a gondolataim messze jártak.

Abban az időben éreztem magam először az életben szépnek, igyekeztem is csinos és szép lenni. A körülöttem levők észrevették, és gyakran mondogatták, hogy kivirultam. Boldog voltam, szép volt az élet, mindamellett, hogy hajnaltól éjszakáig dolgoztam, hogy legyen időm egy-egy lopott, boldog órára a kedvesemmel. Nem gondoltunk a jövőre, arra sem, hogy mi lesz, ha vége lesz, egyszerűen csak éltünk. Szinte minden megváltozott körülöttem, de én semmit nem láttam. Az otthon, a gyerekek, a munka és a szerelem, többre akkor nem volt sem időm, sem igényem.

Aztán egy nap mindennek vége lett. Telefonon értesítettek, a férjem összeesett a gyárban. Akkor, ott a kórházban vettem észre, hogy a bőre sárga, és le van fogyva. Próbáltam magamat mentegetni azzal, hogy otthon mindig este és korán reggel találkoztunk villanyfénynél, és azért nem vettem észre rajta a változást, de nem így volt, már nem figyeltem régóta rá. Az utóbbi időben csak a megszokott gondoskodásban volt része szegénynek, hogy legyen mit enni, legyen tiszta a ruhája, de nem voltam igazán otthon. Ma sem tudom felmenteni magam. Nem az bánt, hogy boldog voltam, hanem az, hogy amellett nem tudtam eléggé vigyázni rá, arra az emberre, aki kivett engem a szeretet nélküli, mocskos, lélektelen fiatal életemből, akinek nem kellett semmi más, csak én, és aki nem bántott soha.

Többé nem találkoztam a kedvesemmel, vége lett mindennek, mert azzal a teherrel, amit a lelkemben viseltem, már nem tudtam feloldódni. Nem bűnhődni akartam, csak élni úgy, ahogy megadatott. A férjem elment csendesen, ahogy élt, én meg ottmaradtam a három gyermekkel, akik nem hasonlítottak rám, ami a tanulási vágyat illeti. Aggódtam értük, biztatgattam őket, hogy tanuljanak, gondjukat viseltem, hogy lehetőség szerint mindenük meglegyen. Valahogy a két nagy elvégezte a középiskolát, aztán a kicsi is, de neki sem sikerült tovább tanulni. Amikor a lányom férjhez ment, eladtuk az időközben megvásárolt nagy lakást, vettem egy garzont, ahol a kisebbik fiammal meghúztuk magunkat, a különbözetet elosztottam a két nagy között, mivel a nagyobbik fiam is készült házasodni. 

Az igazi szüleim is meghaltak, akiket néha meglátogattam, különösen Édest apám halála után, de a testvéreimhez soha nem sikerült közelebb kerülnöm, gondolom, azért, mert rövid volt az együtt töltött idő.

Az „apu” is elment, felesége, engem letagadva, lejáratta a hagyatékot, és magára íratta a lakást, amelyet azért kaptak, mert „gyerekük volt”. Gonosz, rossz élete után az „anyu” békésen elaludt, miuán gondoskodott róla, hogy ne örököljek utána semmit. Amikor megtudtam, úgy éreztem, mintha kő esett volna le a szívemről. 

A kisfiammal nem tudtunk kijönni egy lakásban, én elköltöztem otthonról, és nekiadtam a lakást, amit eladott és elment külföldre. Soha senkinek nem írt a családból, kerestettem, de nem találtam rá, abban reménykedem, hogy élek addig, míg megtudom, hogy hol van, mi történt vele. Jó gyerek volt, amíg iskolába járt, utána rossz társaságba keveredett, emiatt szinte örvendtem, hogy elmegy dolgozni idegenbe, reméltem, hogy megszabadul itthoni barátaitól. Gyakran felébredek éjszaka, úgy tűnik, hogy hallom a hangját, ahogy szólít és kér valamit. Ilyenkor egész nap ideges vagyok, nem tudom, hol keressem, hogy tudnék segíteni rajta. Sokáig üldöz a tehetetlenség érzése.

Miután évekig gondoztam egy idős asszonyt, reám hagyta a lakását. Nehéz évek voltak, egy idegen ember mellett, aki tele volt fájdalmakkal, félelmekkel, s oktalan gyanakvásával sokszor megszomorította az életem, és mégis, amikor elment, sokáig éreztem a hiányát.

Két gyermekem és unokáim jól vannak, már nincs szükségük rám. Egyedül élek szép kis otthonomban, olvasgatok, és amire soha nem volt időm, el-elmegyek a színházba. Egész életemben erre vágytam, de nem így, ennyi szenvedés árán, ilyen későn. Éjjelenként visszajárnak az emlékeim, a szeretteim, és megbékülök a sorsommal akkor is, ha nem valósult meg régi álmom, nem lettem tanítónő. Hajdani kedvesem meglátogat néha, magányos öregember lett, de a szelleme friss, a beszélgetéseink most is érdekesek. Nemrégiben azt mondta, hogy olyan társra vágyott egész életében, amilyen én voltam és vagyok. Igazán jólesett. 

Lejegyezte: Jung Ildikó