A főút mellett, hatalmas, sárga hajú faóriások védelmében szívják magukba a lakótelepi estét a környék hajléktalanjai. Nincsenek sokan, három-négy arc maradt mindössze a padokon sorakozó nyári „brigádból”. Két állandó figura – sötétbarna, zömök, középkorú férfiak, akik a szemközti, éjjel-nappal nyitva tartó kisbolt bejáratánál „szórakoztatták” a melegebb hónapokban a késői vásárlókat –, és még egy-két fiatalabb fazon, szemmel láthatóan kevesebb utcán szerzett tapasztalattal, a túléléshez nélkülözhetetlen önbizalomban sem bővelkedve. Időnként egy furcsa pár is letelepedik a kint lakók körzetébe: madárcsontú, fekete szemű asszony, néha gyanúsan feldagadt ajkakkal, karján pár hónapos gyerekkel, és egy hasonlóan sovány férfi egy viharvert, sok mindennel megpakolt biciklivel. Nekik talán van hol álomra hajtani a fejüket, a kisgyerek táplálékát és a sajátjukét azonban minden bizonnyal a kukákból szerzik. Biztos vagyok benne, hogy az ő történetük sem szokványos, vagy legalábbis van benne pár, betondzsungelünk nyugalmából kizökkentő mozzanat, de ezúttal nem őket szeretném olvasóközelbe hozni. (Talán egyszer lesz alkalmam beszélgetni velük, bár tapasztalatból tudom, hogy a legreménytelenebb helyzetekben kitárulkozó folyamatos biztonságot keres aztán hallgatójában, sőt akár függővé is válhat az ideiglenesen feléje irányuló figyelemtől.) A nyílt téren várakozó élettanulságok helyett egy ötvenes évei elején járó ismerősömről írnék – kívánsága szerint nevezzük Evelinnek –, aki sohasem mulaszt el ennivalót és némi aprópénzt hagyni a nincstelenek (járda)szigetén.
– Én pontosan tudom, mit éreznek ezek az emberek – adott egyszer magyarázatot az alkalmi nagylelkűséget messze meghaladó gesztusokra –, jártam a cipőjükben.
Tudta, hogy nem szabadulhat részletesebb felvilágosításomtól, és miután megígértem, hogy nem árulom el az igazi nevét, mesélni is kezdett.
– A gyerekkoromról „kicsit s jót”, de inkább semmit. Apám is, anyám is többre tartotta a vodkát a családi békénél. Ezzel, azt hiszem, mindent elmondtam.
– Bántalmaztak? – kockáztattam meg a kérdést.
– Fizikai agresszióban nem volt részem, a legjobb barátnőmtől eltérően, aki gyakran kapott a nadrágszíjjal az amúgy tisztességes életmódot folytató apjától. Az én szüleimet nem izgatta, hogy milyen osztályzattal jövök haza az iskolából, elkészítettem-e a másnapi leckéimet, vagy ettem-e valamit a nap folyamán. Legtöbbször egymásba roskadva hevertek a konyhaasztalnál, amíg egészen el nem fogyott körülöttük a levegő. Tizennyolc éves voltam, amikor anyám kilépett a kilencedik emeleti lakásunk ablakán. Az akkori barátomnál töltöttem az éjszakát – az volt az első alkalom, hogy nála aludtam –, és amikor hajnalban hazamentem, szinte minden szomszédot ott találtam a tömbházunk előtt. Nem sokkal azelőtt történt a tragédia, annak hírére sereglettek össze, mint egy csapat holdkóros. Ennél több nem is maradt meg az egészből, a sokkhatástól egyszerűen megsemmisültek az emlékeim. Azt viszont fel tudom idézni, milyen fárasztó, kínos időszak következett azután. Apám saját magát hibáztatta a történtekért, és az állandó lelkiismeret-furdalás miatt egyfolytában a kedvemben próbált járni. Hol az idegesítően gondoskodó családfőt játszotta, hol olyan mézes-mázos lett, mint egy levakarhatatlan udvarló. Nem sokáig bírtam ezt az állapotot. Szerencsémre nemsokára bekövetkezett a rendszerváltás, megnyíltak a határok, és a barátom, akivel akkor már több mint két éve együtt voltunk, azzal az ötlettel állt elő, hogy mi lenne, ha lelépnénk az országból. Gondolkozás nélkül belementem. Titokban csináltattam meg az útlevelemet, aztán szép csendben összepakoltam a legfontosabbakat, és hagytam apámnak egy levelet a konyhaasztalon. Most már tudom, hogy nem bántam vele túl emberségesen, de akkor úgy éreztem, ez az egyetlen kiút az otthoni csapdahelyzetből.
– Kicsit sem féltél attól, hogy mi vár rád odaát? – szóltam közbe.
– A barátom azt mondta, a pesti rokonai már várnak, nincs miért aggódnom. Elhittem neki. Alkalmi járatokkal jutottunk el a határig, ott találtunk egy kisbuszt Szolnokig, aztán folytattuk a stoppolást. Az éjszakai órákban érkeztünk meg a régi bérházba, ahol a rokonok laktak. Hát, mit mondjak, nem fogadtak virágesővel. Hamar kiderült, hogy nem is tudtak az érkezésünkről. Ettől függetlenül volt bennük némi szánalom, így nem tettek ki azonnal az utcára, csak egy hét után. Ott álltunk tehetetlenül, két ágrólszakadt fiatal, mindenféle, legális munkavállaláshoz szükséges engedély nélkül, pár napra sem elegendő forinttal a zsebünkben. Hát ez volt az az időszak, amikor belekóstolhattam a hajléktalanok mindennapjaiba. A Deák Ferenc téri metróállomás aluljárójában vertünk tanyát – most is tökéletesen fel tudom idézni az ottani hajnalok bűzét és a félálmomban egymásnak ütköző hangokat –, nappal alkalmi meló és némi harapnivaló után szaglásztunk, éjszaka igyekeztünk láthatatlanná válni és túlélni. Egy hónapig bírtam ezt a normál társadalom számára irreálisnak tűnő létformát, aztán bejelentettem, hogy hazamegyek. A barátom minden erejével próbált meggyőzni, hogy tartsak ki még egy kicsit, de nem volt maradásom. Kimentem a pályaudvarra, és úgy, ahogy voltam, koszosan, szakadtan, felkapaszkodtam az első hazafele induló vonatra. Pénzem persze nem volt, de valami csodával határos módon sikerült végigpotyáznom az utat Nagyváradig. Onnan stoppoltam. Hullafáradtan értem haza, és apámat ugyanabban az állapotban találtam, mint az anyámmal együtt töltött évek alatt. A különbség csak annyi volt, hogy egy másik nőszemély borult rá a vodkaillatban. Ez a látvány tudatosította bennem, hogy ha meg akarok maradni, muszáj a saját lábamra állnom. Rövid időn belül munkát találtam egy kocsmában mint kiszolgálónő, és pár hónap alatt sikerült annyi pénzt megtakarítanom, hogy albérletbe költözhessem. Számomra ez volt az igazi szabadulás. Nekem megadatott az ehhez szükséges erő, de azt hiszem, sokan hasonló helyzetben ott maradnak a csapdában. Ezért sem tudok úgy elhaladni mellettük, mintha egy adott ponton nem találkozott volna a történetünk.
