A bűvös ötös

A XIX. században, a nemzetek ébredésének – helyesebben fogalmazva, születésének – századában a muzsika volt az az információs csatorna, amelyen keresztül tolmácsolhatók voltak a nemzeti eszmék. Mindenki számára ismerős a cenzúra fogalma. Ez az „intézmény” arra volt jó, hogy csak olyan írásokat engedjen sajtó alá, amelyek nem ellenkeznek a korszak politikai nézeteivel. Írásban megtehették, hogy áthúzzák a veszélyes részeket, a szónokokat letartóztathatták, ha túl nagyot mertek szólni, de a zeneszerzők szabadok voltak. A szöveg nélküli zenével szemben szinte teljesen tehetetlen volt a cenzúra: nem mondhatták azt, hogy tisztelt zeneszerző úr, az Ön muzsikájában ez a moll hármashangzat melankolikus hatása miatt olyan fényben utal a császárra, királyra, mintha az gyenge kezű uralkodó volna. A zene tehát megteremtette a szabadságot: a zenével üzenni lehetett!

Az orosz zenében egy ötös csoportosulás jött létre, amelynek tagjai a nemzeti jelleg fáklyavivői lettek. Ennek a társaságnak kulcsfontosságú tagja volt Cezar Antonovics Kjui. Akár számmisztikát is köthetnénk a nevéhez. Iskolában találós kérdéssel hívhatnánk fel rá a figyelmet, vagy házi feladatot is adhatnánk Kjui és a bűvös ötös címmel.

Talán érdekes, hogy Cezar Antonovics Kjui 1835-ben született a család ötödik gyermekeként, és felnőttként tagja lett az „orosz ötök” társaságának – Kjui tehát háromszor ötös zeneszerző.

De mit is írtam: Kjui zeneszerző? Igen, azt is elmondhatjuk róla, hogy zeneszerző, annak ellenére, hogy „főállásban” teljesen más téren tevékenykedett.

Borogyin a hadsereg melodikus doktora volt, Kjui pedig a hadmérnök. Az apja is katona volt Napóleon hadseregében, édesanyja litván nemesi család kisasszonya. Kjui nemesi származásának köszönheti zenei tudását. Akkoriban még – divatból vagy észszerűségből – a nemesi nevelés része volt a zene. Amolyan íratlan szabály szerint minden nemesnek tudnia kellett zongorázni, lovagolni, vívni, idegen nyelven beszélni. Kjui igazi nemes volt: francia apja révén megtanulta a kor divatos nyelvét, a franciát, édesanyjától az anyanyelvet, származása pedig kötelezővé tette számára a zongorázást. Zongoratanára Stanisław Moniuszko, a lengyel nemzeti opera megteremtője és nagymestere, akitől a zene mellett a lengyel nyelvet is elsajátította. És hogy igazi nemes maradjon, katonaiskolában tanult, majd a mérnöki akadémián folytatta tovább a haditudomány elsajátítását.

Kitűnő tanulóként végezte el az akadémiát. Néhány év múlva ugyanitt tanítja a térképészetet és az erődépítés tudományát. Rangos katonatisztként és kiváló tanárként tartják számon. Ennek bizonyítéka, hogy a cári család több tagját is oktatta. Tanítványa volt II. Miklós cár is.

Zenészként nem tartozott az ötök társaságának legnagyobbjai közé, de zenekritikusként sokat köszönhetett neki a társaság. Kritikái Európa-szerte ismertek voltak. Ő fogalmazta meg a csoport vezéreszméjét, kiáltványát. Zenei meglátásai nem voltak túlzóak – ezt mindenki elismerte a csoporton belül is. Emiatt azonban életre szóló sértés született, amikor kevésbé pozitívan kritizálta csoporttársa, Muszorgszkij Borisz című operáját. A „fogyatékos technika”, „wagnerizmus”, „nyers hangfestés”, „éretlenség” jelzők lelkileg porba döntötték a szerzőt (talán ez is hozzájárult Muszorgszkij iszákosságához).

Kjui nagy érdeme továbbá, hogy népnevelő, zenenépszerűsítő elvek szerint élt és alkotott. Több gyerekoperát is írt: Bolondoska Ivanuska, Csizmás kandúr, Piroska és a farkas. Ezekkel a gyerekeknek szánt operákkal célzott szándéka volt megszerettetni a legkisebbekkel a „klasszikus” zenét.

Kitűnő pedagógiai érzékéről tanúskodik, hogy gyerekek számára írt operákat. Tanárként tapasztalhatta, hogy a tananyagot a befogadó szellemi szintjéhez kell igazítani, másképp elfecsérelt idővé válik a tanóra. Manapság a zenetanítás negatívuma, hogy Romániában a gyerekeknek szánt általános iskolás tankönyvek a zeneszerzők legnagyobb, leghíresebb műveit ajánlják meghallgatásra, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a nagy alkotások megértéséhez alapos tapasztalatra van szükség, amivel a tanulók még nem rendelkeznek. Ezért történik meg, hogy az értetlenkedő gyerekek csak hangzavarként értelmezik a szimfonikus művek egy részét, az operarészleteket pedig sikoltozásként fogják fel. Így nehéz zeneszeretetre nevelni a gyerekeket.

Kjui megtette, ami tőle telt. Hadmérnökként, akadémiai tanárként, amatőr zenészként nem a maga dicsősége után loholt, hanem nevelésre törekedett – ugyanezt tette zeneszerző társai esetében is kritikáival. Operameséivel példázta, mi a járható út. Mivel nem írt a szakma számára kimagasló műveket, törekvéseit nem tartották nagyra. Például maga Csajkovszkij írta róla egyik levelében, hogy „Kjui tehetséges dilettáns. Zenéje nélkülözi az eredetiséget, de kecses és elegáns”.

A XXI. században, a nemzetiség szunnyadásának – helyesebben fogalmazva, megölésének – századában ugyanolyan fontos a zene, mint a régi korokban. Sokaknak nem érdeke a zeneértő ember kinevelése, mert akkor érti a zene hullámhosszán közölt információk lényegét – ezért ragasztottak „melléktantárgy” címkét a zenére, ezért elegendő heti egy vagy fél óra zeneóra az iskolákban. Öntudatra kell ébrednünk, hogy a zeneórát, azt a heti egyet vagy felet, értékeljük kellőképpen!

Zenével ma is lehet üzenni, ma is lehet kommunikálni, ma is lehet „beszélni”, csak érteni kell ezt a nyelvet. A megértéshez viszont tanulni kell – aki pedig a tanulás ellen lázad, az még nem érett meg az értelmes ember titulushoz.

Szilágyi Mihály