Bukovinától az Al-Dunáig

Az öt bukovinai faluban

(Andrásfalva, Hadikfalva, Józseffalva, Fogadjisten, Istensegíts) egykor otthonra lelt, előzőleg éveken, évtizedeken át Moldvában meghúzódó menekült székelyek és leszármazottaik a bukovinai székelyek. Ők a hontalansággal leginkább megpróbált, szülőföldjük elhagyására legtöbbször kényszerített magyar népcsoport tagjai. Mindezt bizonyítják monarchiabeli kirajzásaik, hazahozataluk a második világháború idején, az újabb megpróbáltatások, menekülések, átmeneti, majd végleges letelepedésük Dél-Magyarországon, sőt még azon túli vándorlásuk is.

A bukovinai székelyek Mádéfalvától Érdig vezető történelme a legviharvertebb magyar história. Miközben a változó országhatárokon kintrekedt, a magyar identitás peremvidékén a nélkülözésben vallásához rendkívüli mértékben ragaszkodó, időszakonként magyar iskola nélküli, ám sajátos kultúráját gazdagító és közkinccsé tevő bukovinai magyarok a nemzet óriásaivá váltak. Csakhogy kevesen veszik észre nagyságukat, sőt a legtöbb magyar számára, bárhol éljen a nagyvilágban, otthon maradva vagy elcsángálva – leginkább láthatatlanok. Annyira távoli, eldugott vidékeken éltek és élnek, hogy nem csoda: megismerésük távol áll a nemzeti divat fő ütőerétől. Pedig nemcsak a – korántsem távoli – „őshazában” (Bukovinában) élők, hanem a nemzedékről nemzedékre megpróbáltatásoknak kitett leszármazottak is nagyon-nagyon igénylik a törődést, és a gondoskodásra hálás szeretettel válaszolnak. 

A ma már bozóttal és akácfákkal benőtt gondozatlan bukovinai sírokban megpihenők unokái, dédunokái zsigereikben hordozzák a fájdalmas igazságot: őseik, az egész moldvai csángó magyarság évszázadokon át a magyar nemzet mostohagyermeke volt, siralmaik nem találtak meghallgatásra. Pedig ez a rendkívül gazdag hagyományokkal bíró magyar népcsoport csak úgy ontja magából a népköltészet kincseit: eredetmesék, egyházi népénekek, archaikus népi imádságok, keservesek. Némi bűntudattal visszhangzanak bennünk az ismert sorok: „Csángó magyar, csángó magyar,/ Mivé lettél, csángó magyar?/ Ágról szakadt madár vagy te,/ Elvettetve, eltemetve.”

A kilencvenes évek elején a Magyarok Világszövetsége választmányi tagja lehettem, és lehetőségem adódott az országhatárokon belül és a határokon túl, a nagyvilágban szétszóródott magyarok sorsát még jobban megismerni képviselőik által. Akkoriban interjúkat készítettem a Marosvásárhelyi Rádió Peremvilág című műsorába, egyeseket papírra vetettem, és megjelentettem az írott sajtóban, sőt egy ötven beszélgetést tartalmazó válogatást kiadtam a Magyarok a nagyvilágban című könyvemben. Választmányi tagságomnak köszönhetem, hogy a délvidéki Balla Lajos-Laci tanár lelkes fogadókészségének és alapos szervezőmunkája nyomán Kilyén Ilka színművésznővel és házastársainkkal egy négy fellépést magába foglaló turné részesei lehettünk 1991 júliusában a Bácskában, hivatalosan Vajdaság tartományban (Horgos, Magyarkanizsa, Szabadka, Újvidék). Én magam tízperces felvezető szöveget mondtam a művésznő Ágrólszakadt madár című, nagyon népszerű és sikeres csángó műsorához. Akkoriban még a drótos telefon világában éltünk, a határátkelés bizonytalan volt, ráadásul éppen több kilométeres autósor vesztegelt a röszkei határátkelőnél a jugoszláv polgárháború első mozzanatának számító szlovéniai válság váratlan kirobbanása miatt. Különös élményben lehetett hát részünk, amikor szerény gépkocsink rendőri kísérettel tett meg négy-öt kilométert a határátkelőig, hogy a szükséges okmány- és vámvizsgálatokat követően az előre megbeszéltek szerint időben találkozhassunk vendéglátónkkal a határ túlsó oldalán. 

A moldvai magyarok körébe csak jókora késéssel jutottam el, különleges élményt jelentettek számomra ottani látogatásaim. Nyisztor Ilona, Nyisztor Tinka, Petrás Mária, Duma András, Erős Péter és társaik közül még többen, a Csángó Szövetség akkori elöljárói, a magyar oktatás szervezői, Budapesten tanuló fiatalok személyes ismerőseim közé tartoztak már, mire egyesekkel szülőföldjükön is sikerült találkoznom. A Teleki László Alapítvány (Diószegi László) által kezdeményezett programban vettem részt néhány munkatársammal, tanítványommal együtt, majd a felvilágosító előadásokat, egészségfelmérést önerőből folytattuk a későbbiekben. A négy kiszállás során összesen tizennégy településen fordultunk meg, és lehetőségeink szerint igyekeztünk a helyi közösség hasznára válni, a Székelyföldhöz legközelebbi Pusztinától, ahol többször megszálltunk az EMKE-házban, a legkeletibb Magyarfaluig, ahol leghamarabb szentül le a nap. Ha eltévedtünk, űztük a plákát (követtük az útjelző táblát), és ha a hitvány (szép, csinos, ügyes) fehérnépek ribanclepedővel (rongyszőnyeg) letakart szobáikba terített asztalhoz hívtak, jó étvággyal fogyasztottuk el a vendégnek kijáró ünnepi étket: sebes (savanyú) leves húsval, csángó galuska (töltött káposzta). 

Az elmúlt negyedszázadban különböző EMKE-rendezvényeken vagy egyéb ünnepi műsorokon vettem részt, amelyek a csángó kultúra megismertetését, kiterjesztését szolgálták. Egyeseknél házigazda, szervező voltam, másoknál csupán résztvevő. Néhányszor éppen Budapesten, ahol 2012 májusában a Veszélyeztetett örökség – Veszélyeztetett kultúrák nemzetközi konferencián tartottam előadást, címe: A lakosság életmódjának és egészségi állapotának vizsgálata három moldvai településen. A 2012-es esztendő nemcsak budapesti és moldvai kiszállást, hanem a bukovinai székelyek egykori településeinek (Andrásfalva, Hadikfalva, Józseffalva, Fogadjisten, Istensegíts) a meglátogatását is jelentette számomra, miután Nagyboldogasszony napján ellátogattam a kacsikai búcsúba, amely Románia második legnagyobb méretű római katolikus összejövetele Csíksomlyó után. Egy nap alatt végigjártam az öt falut, az éjszakát a hadikfalvi múzeumot létrehozó Radu Furmannál töltöttem. Hazajövetelemet követően megszületett írásomban az alábbi végkövetkeztetést fogalmaztam meg: „A 18. század végén Bukovinába telepített székelyek és leszármazottaik hányatott sorsának és egykori szülőföldjének ismerete minden magyart kötelez. Hiszen minden magyar felelős minden magyarért. Az írás többek között ennek a felelősségnek az ébrentartását igyekszik szolgálni.” 

Sajnos azóta arról értesültem, hogy a magyar emlékeket (is) összegyűjtő magánmúzeum rejtélyes körülmények között leégett. Nem rendelkezett hivatalos engedéllyel, és bezárása ekkor végleg eldőlt – olvastam a tudósítást. Maradnak hát a múltra emlékeztető jelenkori emlékhelyek: egy-egy kopjafa és egy-egy márványtábla mind az öt volt bukovinai székely falu temetőjében. Nincsenek bukovinai székely őseim, nem vagyok csángó származású, sőt csak negyedrészt számítok székely leszármazottnak az apai nagyapám ágán. Mégis egy régi álmom vált valóra, amikor e tájra eljuthattam. Mindig érzékenységet mutattam a gyengébbek sorsa iránt, ezért kiemelt figyelemmel kísértem a bukovinai székelyek történelmét.

Hat újabb esztendő telt el, és úgy adódott, hogy 2018 októberében előadóként részt vehettem a Magyar Egészségügyi Társaság és a Vajdasági Tagozata által rendezett tudományos konferencián Zentán. Mivel sikerült a hazajövetelem megtoldanom egy nappal, elérkezett az ideje annak, hogy meglátogassam az Al-Dunánál élő bukovinai székely leszármazottakat. Nem volt könnyű megszervezni a találkozást, hiszen a Zentán, Magyarkanizsán és környékén többségben élő délvidéki magyarok nemigen tartanak kapcsolatot az al-dunaiakkal, akik már a kezdetektől fogva a bácskai magyarságtól viszonylag elszakadtan élnek. Aztán csak adódott egy személyes kapcsolat, és a telefonvonal túloldalán vendégváró szeretetet tapasztaltam Káslik Pál nyugalmazott tanító részéről. Így hát örömmel rászántam magam az útra.

Hazaérkezésem után a túlélésért küzdő al-dunai magyaroknál a három faluban eltöltött idő – éjszakástól összesen húsz óra – hangulatait, beszélgetéseit, a szerzett információkat és a látottakat, tapasztaltakat papírra vetettem. A következő cikkben a bukovinai székelyek és az al-dunai települések rövid történetét összegzem, majd külön írások foglalkoznak Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve múltjával, jelenével és jövőjével. Reményem szerint ezáltal sikerül közelebb hoznom, ismertebbé tennem a bukovinai székely bujdosást, kiemelten a déli végeken élők mindennapjait. Egyrészt a már említett „minden magyar felelős minden magyarért” jegyében, másrészt annak tudatában, hogy a kisebbségben vagy ma még vegyesen, akár többségben élő magyar közösség részére is csángó sorsot szánnak egyesek. Márpedig rajtunk is múlik, hogy akaratukat ne igazolja az idő.