A búcsúztató

Csak ült és nézett maga elé. Egy idő óta érezte, hogy valami készül, úgy tűnt, mintha a menye valamiért neheztelne rá. Nem jutott eszébe semmi, amivel megbántotta volna, és a legrosszabb az volt, hogy Péterrel, a fiával együtt terveltek ki mindent.

Most, hogy megtudta, miről van szó, nem érzett mást, csak valami határtalan ürességet, amitől minden kongott az agyában, sajgott a szívében, és hiába szerette volna kisírni magát, a szeme száraz volt, és a torkából nem jött ki hang. 

– Ez nem lehet a halál, hiszen akkor nem érezne semmit, nem fájna olyan nagyon ez a végtelen üresség – gondolta.

Néhány hete hallotta, hogy az unokája, Andika meg a barátja össze akarnak költözni, és nem elég nagy a lakás, az albérlet meg drága. Akkor még nem gondolt semmire, de aztán elkapott véletlenül egy beszélgetést. Péter mondta, hogy anyukát hozzuk ide át, mire Eszti röviden azt felelte: azt nem. Tegnap azzal jött haza Péter, hogy talált egy kellemes öregotthont, amely biztosan megfelelne neki. Mondta, hogy elég volna az anyuka nyugdíja a havi eltartáshoz, és be lehet vinni néhány megszokott bútordarabot is itthonról. Úgy beszélgettek előtte a tervről, mint egy befejezett, megtárgyalt tényről, anélkül hogy őt megkérdezték, megkérték volna. Kiteszik a saját otthonából, a saját házából a beleegyezése nélkül. Nem jött, hogy elhiggye. Csak ült és gondolkozott, majd kezdett magához térni. Hiszen ez a ház az övé, itt született, itt volt gyermek, és ideköltözött a férje az esküvőjük után, itt születtek a gyerekei, itt lakott mindig. A szüleitől örökölte ezt a házat, a tulajdonjogi irat is azt bizonyítja. Eleinte egy háromszobás, egy családnak való, szép polgárház volt. Akkor alakították át a szülők kérésére, amikor megszülettek a gyermekek. Ők, a fiatalok laktak az utcára néző két szobában, amihez a konyha és a fürdőszoba tartozott, a szülőknek pedig építettek a harmadik szoba mellé egy kis konyhát és fürdőszobát. Eleinte a szülei ellátták magukat, majd ő főzött, és átjöttek ebédelni ide, az utcai lakásba. Később, amikor az édesanyja ágyba került, átvitte az ételt. Soha nem jutott volna az eszébe, hogy eltávolítsa a házból a szüleit. Elgondozta őket sorra, szeretettel és figyelemmel, majd amikor eljött az ideje, lecsukta a szemüket.

Ebben a házban élte meg fiatalságát szépen, zajosan, a kamaszkori lázadásokat, az első szerelmet. Több mint negyven évet éltek itt imádott férjével, Istvánnal. Míg édesapja egyedül nem maradt, nem volt lelkük megzavarni a szülőket, csak özvegységében vették magukhoz, hogy állandóan lássák, mellette legyenek, ha történik vele valami.

Miután apuka, majd István is elment örökre, ő felajánlotta Péteréknek, hogy cseréljenek, és Katival, a lányával átköltözött a kicsi lakásba. Nemsokára Kati is férjhez ment, de szerencsére Tamásnak volt lakása a szülői házban. Azóta egyedül lakott, de mivel közös volt az előszoba, átjártak egymáshoz, Andikát is ő nevelte, és sokat volt együtt a család. Eszti nem szerette Katit meg a férjét, de hiszen ő sok mindenkit nem szeretett. Sajnos, ahogy az évek teltek, Péter is utána alakult. Amióta nem volt rá szükség, úgy érezte néha, hogy terhére van a menyének, akinek sikerült mindenkit elidegeníteni a férje mellől.

Megkérdezte Esztit és Pétert, hogy miért nem tárgyalták meg először vele az otthonba menetelt, mire Eszti idegesen rászólt, hogy nem mindegy anyukának, hol lakik, amikor már úgysem igen jár el itthonról, meg aztán viszünk be valamit a bútorokból, hogy ne érezze idegennek a helyet.

– Katival megbeszéltétek? – kérdezte ő, amire Péter felelt idegesen, hogy Kati nem lakik velünk, semmi köze hozzá. Aztán folytatta, hogy Esztivel azt tervezték: meghívnak egypár szomszédot, akikkel ő jó viszonyban volt, és rendeznek egy búcsúztatót. Tehát megünnepelik, hogy őt eltávolítják a házból. Olyan volt, mintha kést szúrtak volna a szívébe, de ez egyúttal meg is erősítette, és elhatározta, hogy nem engedi meg, hogy beleegyezése nélkül döntsenek a sorsáról. Ha háború van, akkor van neki is fegyvere. Egész éjjel gondolkozott, és reggelre kitisztult előtte a terv, amelyet végre fog hajtani. Másnap délután elegánsan felöltözött, mint régen, és miután meggyőződött, hogy Katiék otthon vannak, taxit hívott és elment hozzájuk látogatóba. Régóta nem látták ilyen ünnepélyesen felöltözve, meg aztán nem is szokott egyedül kijárni, Kati kíséri el néha a templomba vagy sétálni. Ha meghívta Kati ebédre valamilyen alkalommal, akkor szokott taxival menni, mert távol lakott a lánya. Most nem akart telefonon beszélgetni, mert úgy érezte, hogy ezt élőszóban kell rendezni. Oda sem hívta őket, mert nem akarta, hogy vitára kerüljön a sor Kati, Eszti vagy Péter és Tamás között. A viszony köztük úgyis elég rossz volt Eszti állandó ünneprontó tevékenysége miatt. Kati és Tamás csodálkoztak, amikor meglátták, de örvendtek, hogy egyedül is elment hozzájuk. Nem tudtak arról, hogy mire készülnek Péterék, és nagyon megbotránkoztak rajta. Annyira titkolóztak, hogy az úgynevezett búcsúztatóra sem hívták meg őket. Elmondta nekik, hogy nem akar öregotthonba menni, el sem tudja képzelni, hogy elhagyja az otthonát. Úgy érezte, hogy meg akarja szakítani a kapcsolatot Péterrel és Esztivel. Nagyon megbántották, soha nem fog tudni megbocsátani nekik. Elmondta Katiéknak, hogy szeretné, ha ők segítenének neki megoldani a jövőben a mindennapi gondokat. Egyelőre csak bevásárolni kell, de ahogy telik az idő, egyre több segítségre lesz szüksége, ő egy eltartási szerződéssel átadná nekik a ház tulajdonjogát. Azt is mondta, hogy szeretné megtartani a haszonélvezetet a kicsi lakásra. Kati gondolkodott, és végül kisütötte.

– Édesanyám, nem volna becsületes, ha Pétert teljesen kizárnád az örökségből, mégiscsak a gyermeked, nekem meg a testvérem. Én mindenképpen gondodat viselem, akkor is, ha nem adsz semmit. Az így természetes és becsületes. Úgy gondolom, hogy csak az utcai lakás tulajdonjogát adjad nekünk, a kisebbik lakást majd Péternek hagyod végrendelettel. Ők se maradjanak öreg korukra a házon kívül.

Tudtam, hogy Kati jó ember, de a bölcsessége egyenesen megható volt. A következő napokban elmentek egy közjegyzőhöz, aki elkészítette az iratokat az egyezség alapján. Amikor hazaértek, Kati meg Tamás behívta Péteréket hozzá, és Kati elmondta, hogy a ház átment az ő tulajdonukba. Anyuka itt fog élni továbbra is, és ők biztosítani fognak mindent, amire neki szüksége lesz, tette hozzá. Naponta jönnek majd, és mivel eddig nem volt kulcsuk, elvitték a kulcsokat másoltatni. A végrendeletről egyelőre nem szóltak semmit. Amikor kiléptek az ajtón, Kati még hátraszólt:

– Anyukával úgy viselkedjetek, hogy addig laktok itt, ameddig ő élni fog. Viszontlátásra holnap – köszönt el Kati, mert most már jöhetett nyugodtan haza, amikor csak akart. 

Ő csak annyit mondott Péternek mosolyogva: mondjátok vissza a meghívásokat, nem búcsúzom még el a szomszédoktól sem.

Nyugalmat és biztonságot érzett, hiszen otthon volt, és tudta, hogy a lánya mindenről gondoskodni fog.

Jung Ildikó