Búcsú Szép Györgytől

Mostanában folyton búcsúzunk. Írótól, színésztől, művésztől, más alkotó baráttól, ismerőstől. Most egy csendes, egyéni hangú festő, Szép György elhunytával döbbentünk rá, milyen sűrűn követik egymást a veszteségeink. Rég háttérbe vonult, ritkán hallatott magáról, de tudtuk, hogy él, remélhetőleg alkot is az önként választott nyárádmenti magányban, ahol műtermet alakított ki magának, és nemigen hittük, hogy időnként ne ragadna ecsetet, ha előjön az alkotó szenvedély. Mindegyre próbáltuk rávenni egyéni kiállításra, vagy legalább arra, hogy csoportos tárlatokra nevezzen be. Nem állt kötélnek, majd máskor, hárította el a felkéréseket. Pedig tisztában volt azzal, hogy képeit szeretik az emberek, festői látásmódja, sajátos stílusa, amely azonnal felismerhetővé teszi a festményeit, sok művészetkedvelő tetszését elnyerte. De fontosabb volt számára a csend, a vidéki nyugalom, szerettei közelsége. Nem volt új keletű számára ez az állapot és életérzés, több mint két évtizede vallotta a Műterem című interjúkötetemben közölt önvallomásában: „Én városi vagyok, úgy húszéves koromig csak átutazóban voltam falun. Seprődön van a műtermem, egy kis vályogház volt, rengeteg munkával lakhatóvá kellett tenni. A képek nagy része tavasztól nyárig, őszig készül, télen itthon dolgozom, Vásárhelyen. Nem onnan származom, nem annyira a falu vonz, inkább a természet maga. Az ottani formavilág fontos számomra, az szervesen kapcsolódik a természethez. A régi házak, kapuk, a szénaboglyák, istállók ott valahogy a természet részeivé váltak. Ilyen formákat nem lehet kitalálni, ahhoz hangulat, helyszín kell.” Festészete ezt tükrözte vissza, persze úgy, ahogy ez a tehetséges művész látta, ahogy az adott lelkiállapota, hangulata diktálta. Csendet, nyugalmat sugalló nagy, sima színfelületekkel, vastagabb, zaklatott festékrétegekkel, amikor az élet bekeményített, kifejező, erőteljes, széles gesztusokkal, amikor dolgozni kezdtek benne az indulatok. A színvilága is ehhez igazodott, képein a sötét tónus dominált, olykor feketébe hajló, mély színek, barna, sötétzöld, sötétszürke. Azokat törték meg a felvillanó fehérek, sárgák, kékek, halványzöldek. Képei ilyenformán lelki, érzelmi, hangulati szeizmográfként jeleztek. Emlékszem, hét évvel ezelőtt a nyárádszeredai egyéni kiállításának megnyitóján örömmel állapítottam meg festményei kiszínesedését, ami arra vallott, hogy túlsúlyba kerültek nála a derű napjai. Aztán mégis ritkábban mutatkozott. Pedig a táj lényegét, lelkét, ritmusát megragadó, absztraktba hajló kompozíciók, a falusi portákat, jellegzetes kapukat sejtető festmények mindig kedvező fogadtatásra találtak. Aztán váratlanul érkezett a hír…

A forrás sajnos végleg kiapadt, az életmű lezárult, ezután Szép Györgyről is múlt időben kell beszélnünk. De beszéljünk! Jó lenne, ha a képei valamiképpen a nyilvánosság előtt maradhatnának. Festészetének egyedisége miatt is megérdemelnék. Temetésén a marosvásárhelyi református temető ravatalozójában is felmutattak közülük egypárat. Köztük volt az a befelé forduló önarckép, fekete-fehér grafika, amelyet felkérésemre az idézett interjúhoz társított. A tűnődő, önmagába merülő arc, mely mintha már akkor tudatni akarta volna, hogy ismerős, otthonos számára a csend birodalma, beolvad immár az annyit csodált természetbe. Mintha a búcsú fájdalmát is enyhítette volna valamiképp ez a ki nem mondott üzenet. Legyen nyugodt a pihenése!