Búcsú Porzsolt Borbálától

Régóta elzárkózott a nyilvánosság elől. Sokan azt is gondolhatták, elköltözött Marosvásárhelyről. De nem, itt élt csendben, visszhangtalanul, a művészeti köztudat megfeledkezett róla. Pár napja kezdett terjedni a hír: 88 éves korában elhunyt Porzsolt Borbála festőművész. Ha az utóbbi években nem is állított ki semmit, végleges távozásával ismét komoly veszteség érte értékteremtő, kulturális közösségünket. A háromszéki Barátos szülötte, „Erdély egyik festő nagyasszonya”, ahogy jó ismerője, a műkritikus Gazda József nevezte, 1958-tól lett Marosvásárhely polgára. Annak a művésznemzedéknek volt kifinomultan is markáns arculatú, erőteljes egyénisége, amely abban a megpróbáltatásokkal teli, nehéz időszakban a város művészeti életét felvirágoztatta. Feleségként, anyaként többletfeladatai voltak, mégis ki tudta teljesíteni tehetségét, fel tudta ragyogtatni látomásos festészetét. A grafikában, illusztrálásban, iparművészetben is megbecsülést szerzett, de a piktúra volt az a műfaj, amelyben igazán maradandót, jelentős és emlékezetes műveket alkotott. Alkotói pályája több mint hat évtizedében nem sok egyéni tárlatot rendezett, mégis számos olyan méretes kompozíciója, portréja, temperamunkája született, amely bevésődött a művészetkedvelők memóriájába. A Kőműves Kelemenné, a Vászonfehérítő, az Euridiké, a Zsidótemető, a Faragó Krisztus, a Vér Judit, a Szász falu, a Kapuk csak néhány az immár végleg lezárult életmű fontos darabjai közül. Egyiket-másikat a reformáció 500. évfordulóját köszöntő marosvásárhelyi tárlaton, illetve a Szepessy László műgyűjteményéből válogatott Marosvásárhelytől Marosvásárhelyig című kiállításon láthatta legutóbb a közönség. 

1998-ban egy elmélyült interjúban faggattam életéről, művészetéről, hitvallásáról. A beszélgetés a Műterem című kötetemben olvasható. Az Impress-kiadvány borítóján Porzsolt Borbála egyik színes grafikája látható. Akkor fogalmazta meg és fejtegette azt a meggyőződését, hogy számára „a festészet a legnagyszerűbb játék a világon”. Persze ezt a játékot a lehető legkomolyabb dolognak tartotta. „A művészet áldozatosság, szellemi teljesítmény. Kell hozzá bizonyos fanatizmus is, kínlódással jár – mondotta. – De amikor festek, nem fáj a derekam, nem fáj semmim. Akkor veszem észre, hogy éhes vagyok, amikor felálltam. Olyan narkós helyzetbe kerülök, hogy mindent elfelejtek, eltűnik az idő is… Sokszor mással kell foglalkoznom, csak olyankor veszem elő az ecsetet, amikor tényleg van rá időm. De akkor mindig bele tudom élni magam. Tulajdonképp nem csak akkor festek, amikor a vászon előtt vagyok, mosogatás közben, sőt álmomban is mindig. Vagy legalábbis gondolkozom a témákon.”

A kiszabott idő sajnos lejárt, a nagy játék véget ért. Legyen békés az örök álma.