Búcsú Major Gizellától

 „Az Értől az Óceánig? Igen, akár ez a sokat idézett költői látomás is előkerülhet, ha Major Gizella retrospektív kiállítását akarjuk jellemezni – írtam 2017. február 4-én az Álom és valóság végtelen térben című méltatásban. Idézek tovább a Múzsából: A marosvásárhelyi Kultúrpalota földszinti galériáiban nyílt tárlaton visszatükröződik az indulás, és felragyog a kiteljesedés. Kirajzolódik az út is, nyomon követhető mindaz, ami a hatvanas évek közepétől több mint fél évszázados alkotói pályáján ezt a nyugtalan alkatú művészt izgatta, foglalkoztatta. A grafikától a festésig, a szolid fekete-fehértől a színek simogató bársonyáig, a geometrikus, dekoratív formáktól a tónusok oldott líraiságáig, a valóság primer lereagálásától az élmény szülte belső rezgésekig, az elvontabb világábrázolásig sok minden kápráztatja el a nézőt, aki ezt a korán sem lezárult életművet így együtt, a maga teljességében, a kísérletezés kitérőivel, a grafikai megoldások egyediségével, eddig még nem láthatta.” Ma is minden igaz abból, amit két évvel ezelőtt papírra vetettem, csak egyvalami nem: az életmű sajnos végleg lezárult. Azóta is gazdagodott lélekhez szóló, szép képekkel, de a Major Gizella-féle bársonyos színharmóniák sora immár végérvényesen megszakadt. 

Értékes művészt, nagyra becsült alkotót, lelkiismeretes művészpedagógust, népszerű, szerethető embert vesztettünk megint. De emlékét nagyon sokan megőrzik, nem csak a családi otthonok falán őrzött festményei, grafikái révén, személyes találkozások nyomán is. Többfelé dolgozott az eltelt több mint fél évszázadban, számtalan ismerőse volt Gyergyószentmiklóson, Szászrégenben, Marosvásárhelyen, illetve a rendszeresen látogatott alkotótáborok, főleg a homoródszentmártoni és a bucsini Vadárvácska művésztelepek környékén. Ezeken a helyeken érezte igazán jól magát, itt tudott alkalomadtán önfeledten énekelni, nevetni is a kollégákkal. És ihlető élményekkel feltöltődni kinn a természetben. A beszélgetésekben, amelyekre időről időre sort kerítettünk, erről is szót ejtett. De önvallomás volt minden képe, művészi hitvallás öltött testet minden ciklusában. Mindig önmaga volt, közben folyton meg is tudott újulni. 

 „Pasztellel, olajfestéssel grafikusi korszakában is foglalkozott, de színek utáni vágyakozása csak azután emelte a líra húrjain elbűvölően muzsikáló festővé, hogy nyugdíjba vonult, és végre egész lényével az alkotás felé fordulhatott. 1995-től minden idejét a festésnek szentelhette, rendszeresen látogathatta az alkotótáborokat, kedve szerint fedezhette fel magának a falut, kószálhatott a természetben, élvezhette a táj varázsát. Városiként a vidék megszállottjává vált, és egyre újabb témákra lelt a Homoród mentén, a Bucsinon, a Gyergyói-medencében, a Maros völgyében. Képein öreg házak, csűrök, kapuk, kemencék, boglyák léptek elő jellegzetes festői motívummá, váltak lélekemelő sorozatok karakteres szereplőivé, üzenethordozó szimbólumokká” – idéztem újra az említett tárlatkrónikát. De gyakran Major Gizella gondolkodó, töprengő énje kerekedett felül. Pasztelljein a tájnak „van számos olyan áttételesebb megközelítése, amely már festőileg újjáteremtett világ, elvont fogalmakat vizuálisan megfogalmazó, absztraháló mű. Ezek a műtermi magányban utólag létrejött lelki megnyilatkozások, titkokat hordozó, titkokat felfedő, jelekkel, jelképekkel dúsított alkotások az életről, világról, emberségről szóló reflexiók,” és tőlünk, nézőktől is hasonló elmélyülést, csendes önvizsgálatot várnak el. Ránk hárul immár az is, hogy ezt az alkotói örökséget az utánunk jövőkkel is megismertessük. 

A festő, akitől fájó szívvel búcsúzunk, a földi valóságtól immár végleg megvált, lelke, szelleme már ott kószál valahol a végtelen térben, álmát nem zavarja senki, semmi. Legyen békés a pihenése!

*Elhangzott 2019. szeptember 13-án a marosvásárhelyi református temetőben