2022. december 6., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Az öreg Bot rendszerint ott üldögélt a tornácon, és láthatóan nem csinált semmit.

Kifelé menet a Horgasra a Bot Józsi Szusszanója előtt haladtak el, olyankor eléjött a fiatalabb Bot Józsi, töltött a vadászoknak egy-egy pohár fenyővizet. Az öreg Bot rendszerint ott üldögélt a tornácon, és láthatóan nem csinált semmit. Márton doki nem állhatta meg, hogy bele ne kössön.

– Na, mit művel, öreg? – Én itt ülök s búsulok. – S hát aztán miért búsul? – Én csak azért, hogy mért élek.

A dokinak sehogy sem fért a művelt eszébe, hogy valaki ezért etesse magát az unalommal. Kérdezősködni kezdett hát az élete felől. És hát kánisz merga. Öreg Bot József semmi különöset nem művelt életében. Katona se volt, mert a lábát hajtás közben ellőtte a megyei elsőtitkár, s utána rokkantsági nyugdíjat élvezett. Senki sem nézett utána, mitől jár két bottal egy havasalji – az akkor még igencsak fiatal – egyszál Bot. Soha sehova sem kellett elmennie, akkor járt utoljára városon, mikor a kórházban kioperálták a söréteket a forgójából. A boronaház elvtársi kalákában épült, kellett ez a Szusszanó hegynek menet üresben, s lefelé jövet disznóval vagy anélkül. Ezt a Bot Jóskát pedig jól eldugták, nehogy kitudódjék a titkár elvtárs bak-lövése, mert akkor a karriernek annyi. Így is annyi lett, de hol van már az egykori szenvedélyes „medvekergető”? Bot Józsi bá túlélte jótevőjét. Asszonyhoz nem volt szerencséje, mert olyan helyen érte volt a lövés. Nem volt már kíváncsi senkire és semmire. – Hát mijét fájtatja? – Hát ott né. Semmimet. – Hát akkor hogyhogy nem vész meg maga? – ripakodott rá a doki, de rögtön el is szégyellte magát. Idefenn bizony nem valami mozgalmas az élet, ő maga sem bírná ki egy hétnél tovább. – Hát aztán segíthetek valamiben? – kérdezte rossz lelkiismerettel. – Rajtam igen. – S hát mivel? – Adna valami pirulát. – Pirulát? – Azt hát. Megfizetem. – De hát most mondta, hogy nem fáj semmije. – Az élet fáj, doktor úr. A nagy semmi. – Jó, majd hozok magának pirulát.

A Szusszanóban szinte jobb, mint a lesen. Úgy beittak, hogy nótára kerekedtek. A kisebbik Bot Józsi töltögetett, az öreg még este is ott gunnyasztott a tornácon. Ha akkor jön vala a medve, hát csak két lábra áll, s úgy szedi le onnan, mint szilvát a fáról.

Márton doki ismét belékötött. – Na, öreg, hogy ityeg a fityeg? – Hát a’ már pisilni se jó. – Na, majd felírok magának valamit. – Hát maga eleget írt nekem. – Hogyhogy? – Jóféle pirulát hozott. – Jaj, tényleg – vörösödött bele az orvos, hiszen megígérte. – De azt hiszem, van nálam, ami magának való – nyúlt a táskája után. – Na, tessék. Itt van egy marékkal. Ebből reggel egyet, délben egyet, s este is. Aztán egy hét múlva jelentést kérek a javulásáról.

Eltelt a hét. A jelentést ifjabb Bot Józsi adta.

– Tegnapelőtt temettük el, csak ide hátra, a kert végibe.

– S hát mitől halt meg?

– A’ nem egyébtől, csak a vénségtől. Elunta már.

– De hát én gyógyszert is adtam neki.

– Adott, s köszönjük is.

– S hát használta-e?

– Az igen, bévette, az utolsóig.

– Egyszerre mind?

– Megborotválkozott, megförödött a lavórban, tisztát vett, s azt mondta: Józsi, menyek. Aztán elfordult, és lenyelte, amit maga adott volt neki. Ivott rá fél csupornyit a borból, s ledőlt ide ki, a padra. Gondja volt rá, hogy hanyatt feküdjék, s egyenesen, amennyire a rossz lába engedte. Hogy ne kelljen kényszergetni, mint a görbe halottat, amelyik nem fér be a koporsóba.

– Furcsa, furcsa – töprenkedett a doki, majd elmesélte a társaságnak, mire képes a placebó.

– Valami gyenge vitaminokat adtam, s hát nem elhitte, hogy ha mind lenyeli, belehalhat?!...

Hátramentek a még szinte friss sírhoz, levették zergetollas kalapjaikat, ittak az öreg üdvösségére, s eregettek néhány cseppet a vörhenyes földre is, ne szikkadjon ki a gigája odaát, a másvilágon. Nézték a sebtében faragott keresztet, két rendben fért rá, hogy „Élt 67 é / vet.”

– Az hagyján, hogy ne szomjazzon. De mi lesz, ha ott majd – örök életre unja magát?