Bömböl a tévé
Teremtett lélekkel nem találkoztam, amikor átvágtam a kis téren. Érthető, gondolom, hiszen hétköznap délelőtt a felnőttek dolgoznak, a gyermekek óvodában, iskolában vannak, nyugdíjas és munkanélküli pedig, úgy látszik, hogy nem él ezen a lakótelepen.
Teremtett lélekkel nem találkoztam, amikor átvágtam a kis téren. Érthető, gondolom, hiszen hétköznap délelőtt a felnőttek dolgoznak, a gyermekek óvodában, iskolában vannak, nyugdíjas és munkanélküli pedig, úgy látszik, hogy nem él ezen a lakótelepen.
A négyemeletes panelház harmadik emeleti lakásánál sokáig nyomom a csengőt.
– Ne haragudjon, de amikor az időpontot megbeszéltük, elfelejtkeztem arról, hogy ebben az órában egy folytatásos film megy a tévében. Jöjjön gyorsan – enged be a huszonhat éves háziasszony.
Leülök a kissé besötétedett szoba egyik székébe, a bömbölő tévé elé én is, és a háziasszony számára tovább nem létezem. Neki most csak – a számomra unalmas –, az ő számára pedig a roppant izgalmas film a fontos. Amikor szemem hozzászokik a félhomályhoz, észreveszem a tévétől úgy két méterre levő babakocsit, s benne egy kisbabát, aki, anyjához hasonlóan a képernyőre mered.
Vajon mit lát ez az apróság? Színes, mozgó alakokat, nem többet. És hangokat hall a dobozból. Mégis, amit lát és hall, az lebilincseli, mert csendben van.
– Este már itthon a család, nem tévézhetek, különben is ez az anyósomék szobája – mondja a fiatalasszony, amikor a film végén kikapcsolja a készüléket. Házi öltözék helyett utcai ruhát vesz magára, és kocsistól, gyermekestől kilépünk a lakásból.
– Mennyi idős a baba?
– Huszonegy hónapos. Már szépen jár. Jó fejlett.
– Hogy hívják?
– Alfonz Zoárd. A férjem István, én Sára vagyok, úgy gondoltuk, hogy legalább neki ne legyen ilyen közönséges a neve.
A lakás félhomálya után csak most veszem észre a fiatalasszony csípőben megvastagodott alakját.
– Mikorra várja?
– Kilenc hetem van hátra. Klementine Vanda lesz. Amikor a képen láttuk, hogy leány, rögtön elkereszteltük.
A kép ezúttal nem a televízió, hanem az ultrahangos vizsgálat képernyőjét jelenti...
Kilépünk a háza kapuján – egy megelevenedett térre. Fiatal nők, egy-két gyermeket vezetve és babakocsit tolva vágnak át a parkon. Nem vesznek tudomást a kellemes időről, a kék égről, a zúduló napfényről, a homokozóról, hintáról, határozottan egy irányba sietnek.
– Már megint teli lesz az élelmiszerbolt! – csattan a fiatalasszony hangja. Pedig szeretnék gyorsan ebédet főzni és megetetni Alfonzkát, mert déli egy órakor jó film kezdődik a tévé egyik csatornáján.
– Sokat nézi a televíziót?
– Amikor csak lehet. Ahogy elmennek az anyósomék dolgozni, rögtön bekapcsolom. Tudja, fél éve lakunk velük, édesanyáméknál csak a helyi tévéadót lehet fogni, itt pedig bejön az egész világ. Nem tudok betelni vele!
– Mikor viszi levegőre Alfonzkát?
– Nem kell levinnem, nagy erkélyünk van. Amíg főzök, takarítok, kiságyastól kiviszem az erkélyre. De akár hiszi, akár nem, ha a tévét nem nézheti, kegyetlenül sír. És mutogat, vigyem be, kapcsoljam be. Fogalmam sincs, mit jelent neki, hiszen semmit sem érthet belőle, de teljesen lefoglalja. Ha nézheti, még az sem izgatja, hogy fáj a torka vagy jön a foga. De már nem is bánom, mert nemrégen mondták a tévében, hogy tudósok kimutatták, azok a gyermekek az igazán okosak, akik már az anyjuk méhében tévéznek, vagy legalább csecsemőkorban elkezdték.
– Elhiszi?
– Miért ne hinném? Csupa tudós ember mondta.
Amikor később kilépek a házból, ismét kihalt a tér. A legsötétebb szobákból hangos beszéd és muzsika hangja tör ki. A nagyvilág zaja behatolt a családi lakásokba.
Munkanaplóm családlátogatási rovata elmondja, hogy körzetemben a kismamák tucatjai, tisztelet a kivételnek, a tévé bűvöletében élnek. Sokan még lakásukat is elhanyagolják, gyermekükkel nem érnek rá foglalkozni, játszani, beszélni. A tévé elé teszik a babakocsit vagy ölükbe veszik a kicsit, és egész nap a zárt szobában, természetellenes fényben, bömbölő géphangban élnek. Sokszorosan elmondtam már a várandós fiatalasszonyoknak, hogy gyermekük érdekében a friss levegőre, mozgásra, meghitt kapcsolatra van szükség. Bólogatnak, értem, pap bácsi, úgy lesz, ahogy mondani tetszett. És amikor ismét meglátogatom őket, a sötét szobában ülve találom, a bömbölő tévé előtt.
Bányai László
