Bölöni Farkas Sándor (1795. dec. 15. – 1842. febr. 2.)

„A demokrácia hírnöke”

„A régi Erdély egyik legigazibb, de legmagányosabb

tudós-hőse, aki új és bátor eszméket, új gondolatokat 

érlelő tanokat terjesztett a téves előítéletektől meg-
szabadulni nem tudó kortársaknak.”

 Jancsó Elemér 

Bölöni Farkas Sándor – akit a demokrácia hírnökének neveznek – életének és munkásságának felidézése halálának 178. évfordulója alkalmából, úgy vélem, kötelességünk. Megtisztelő adósság leróni iránta érzett hálánkat és méltóképpen tisztelegni a méltánytalanul elfeledett, de a legjelesebb erdélyi reformkori személyiségek egyike előtt, akiből – Wesselényi Miklóshoz és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – áradt a nemzetszeretet, a közösség jövőjéért való tenni akarás és gondoskodás. Az áldozatvállalás és segítő szándék megtestesítője volt. A közte és Wesselényi között kialakult ifjúkori barátság az évtizedek folyamán, a reformkor nagy eszmei küzdelmeiben, valamint a merész hazafias tettek mezején még inkább elmélyült, szorosabbá vált. Életük végéig őszintén tisztelték, szerették, sőt segítették egymást.

Ki volt Bölöni Farkas Sándor? A tudományos művek és a lexikonok megfogalmazása szerint: író, műfordító, művelődésszervező, népművelő, utazó, a korabeli erdélyi kultúra lelkes támogatója, és 1834-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. „Egy székely nemes, aki felfedezte a demokráciát” – írta Hatvany Lajos. Jancsó Elemér állítása szerint „erdélyi és magyar szellemtörténetünk egyik kimagasló része”. 

Azon kevesek egyike volt, akit nemcsak tudásáért, de egész lényéből sugárzó jóságáért, a közemberek és az erdélyi ifjúság iránti önzetlen segítő szándékáért, gondoskodásáért, emberbaráti tetteiért (bár anyagi forrásai igen szűkösek voltak) már kortársai is tiszteltek, s nagyon szerethető embernek tartottak. „Csak a közjót és hazám boldogságát óhajtottam” – vallja Farkas Sándor.

„A reformkorszaknak ahhoz a nemzedékéhez tartozott, amely a közjót az egyéni érdek elé helyezte, s a polgári demokráciában látta az emberi nem boldogulását megvalósulni” – Mikó Imre szerint. 

A nemzeti haladás előfutára volt, de nem érhette meg eszméi győzelmét. 

Mi, a haladó törekvéseket bátran hirdető és azokért áldozatokat vállaló „hősöknek” kései utódai, adósok vagyunk! Mindenkori adósságunk őrizni emléküket, őrizni múltbeli nemzeti értékeinket! Saját kultúránk részei a reformkori történések és küzdelmek. Büszkeséggel tölt el bennünket ez a feladat, amely hármas jelentőséggel bír: emlékeztető a Múltra, vigasz a Jelennek és bátorítás a Jövőnek…

 Jancsó Elemér írja Bölöni Farkas Sándor élete és munkássága című könyvében (Kolozsvár, 1942, 402. old.): „Ember és mű, szavak és tettek kevés írónknál alkottak olyan szoros egységet, mint nála”.

 Ez a Háromszéken, Bölönben (ma: Kovászna megye) született, rendkívüli szellemi képességekkel és erkölcsi erényekkel megáldott ifjú székely „hét szilvafás” kisnemes Kolozsváron, az unitárius főtanoda bölcsészet és teológia karán tett maturándusi rigorózumot (érettségizett). De már diákkorában a színjátszás vonzotta, Schiller Haramiák című drámájának eszmeisége érzékenyen érintette, elszántan, boldogan vállalta a lázadó cseh haramiavezér szerepét a helyi Wandza-féle színtársulatnál. Az iskolai tiltás és „arestom” miatt önként bujdosásra indult. A következő évben visszatért tanulmányait folytatni, majd a kolozsvári evangélikus „királyi líceumban” jogot tanult. Élete során, állandóan képezve magát, nagy tudásra tett szert, és elsajátított öt idegen nyelvet is, melyek aztán nyugat-európai és észak-amerikai utazásai során nagy hasznára válnak. 

Sikerült és abbahagyott tervei a 19. századi Erdély három évtizedének (1810-től 1842-ig) szellemi életébe nyújtanak betekintést. 

 Döbrentei Gábor, felismervén kivételes tehetségét, kegyeibe fogadta. 1815 augusztusában Dédácsról kelt levelében ez áll: „Kimondhatatlan gyönyörűségemre van, hogy Te engemet oly lángolva szeretsz. Barátod (ti. Ő), mint egy őrlélek kíván körülötted lebegve lépteidet követni”. Később Kazinczynak írt levelében ezt írta: „Én mindent el fogok követni Farkasért. A lelkem fájna őt, e lángoló Hazafit, e szép lelket katonák között tudni”.

Ekkortájt B. Farkas Sándor kötelező székely szélbeli (ma: határőr) szolgálatot teljesített az osztrák-magyar hadseregben, eltiltva a normális polgári élettől s az irodalmi tevékenységtől. Bölöni Emlékirataiban kétségbeesetten írta: „Minden kinézés a jövőre előlem el van zárva. Nem próbálhatok: mert unitárius, mert székely-conscriptus s pénztelen vagyok. Környülményeim a Muzára nézve lélekölők”.

A katonai szolgálat alóli felmentése után Döbrentei Kazinczynak is részletesen bemutatta ifjú barátját, és Farkas fordításaiból elküldött néhányat. Fordításait olvasva, Kazinczy azonnal barátságába fogadta, és munkáiról elragadtatással nyilatkozott: „A te ajkaidat, szeretetre méltó ifjú barátom, Isten illette meg, nyelved gyönyörű, képzeleted lángol, röpköd, állj munkának, adj eredeti darabokat!” Néhány hónap múltán Kazinczy – aki nagy reményeket fűzött irodalmi munkásságához – így lelkendezik az ifjú tehetségről Bölöni Farkas Sándorhoz című versében: 

 „Ragyogó futással kezded a futást

 Olympiádnak síkjain…

 Hová futsz? Megállj! Itt az Euripidesz

 Hermája, s a Goetheé, s közöttük 

 A hármas istennő szent szobra kél.

 Hullj térdre, lelkes ifjú, s mondd az igét:

 El, el a határig, vagy ne, te nagy merő ! 

 El, el a határig! Vár a hős iker!”

Ugyancsak Kazinczy Ferenc Kiss Jánosnak így áradozik róla: „…prózája kimondhatatlan szép. Nekünk ebben a fiúban Schillerünk nevelkedik!”

 B. Farkas Sándort a következő időszakban súlyos anyagi, megélhetési gondok nyomasztják. Wesselényi naponta meghívta asztalához, amit ő kénytelen volt elfogadni. Megélhetését nem látta biztosítottnak, irodalmi munkákba nem tudott belekezdeni szubjektív és objektív okok miatt. Ezért önvád és állandó csüggedés lett úrrá rajta. Kazinczyval 1816-os erdélyi látogatásakor Kolozsváron szégyenkezve találkozott, mert felismerte, hogy a hozzá fűzött álmokat nem tudta valóra váltani. A „magyar Schiller” borúlátó életszemlélete akkor enyhült, amikor br. Wesselényi Miklós javaslatára Marosvásárhelyre indultak, hogy jogásznak képezzék magukat…

 Bölöni Farkas Sándor és Marosvásárhely kapcsolatáról

 Bölöni Farkas Sándor testvérbátyja, Farkas Elek városunkban, Marosvásárhelyen folytatott joggyakorlatot a királyi Táblabíróságon. Ez idő alatt Sándor mindössze egyszer járt Marosvásárhelyen. A poros, sáros kisváros nem nyerte el tetszését. Bátyja, egyetlen fiútestvére városunkban 1811 tavaszán elhunyt tüdőgyulladásban. Itt jegyezném meg, hogy a városi közkórház csak 1812-ben nyílik meg a Kövecses (ma Avram Iancu) utcában. Akkor jött ide másodszor, amikor intézkednie kellett a temetés ügyében.

Harmadszor 1816 októberében, a korabeli jogászvilág szokásait követve – joggyakornokként, ahogy akkor mondták: kancellistaként – érkezett Marosvásárhelyre a gyakorlati törvény és a törvénykezési ismeretek megszerzése végett. Két legjobb barátja, br. Wesselényi Miklós és Kelemen Béni (székelykeresztúri születésű, külföldi egyetemeken tanult, a kolozsvári unitárius tanoda bibliotékárusa) társaságában jött, hogy az itteni Királyi Ítélőtáblánál jogi tanulmányaikat kiegészítsék, gyakorolják. A két jó barát kényelmes szállást bérelt a Vármegyeháza közelében. Akkor ott működött Erdély Szebenből áthelyezett legfelsőbb ítélőszéke – a Királyi Ítélőtábla (táblabíróság), mely 1827-től átköltözött az újonnan megvásárolt Kendeffy-palotába. Wesselényi Miklós gr. Kendeffy Ádám palotájában szállt meg.

Ekkor Marosvásárhely 7850 körüli lakosának 84-86%-a magyar, a többi német, román, zsidó, örmény és cigány volt. 

Itt az ifjú – 21 éves – jurátus buzgón tanulmányozta a hazai törvényeket, és részt vett a különböző perek tárgyalásán. A kisnemesi származású ügyvédbojtár az igazságtalan ítéletek miatt a nincstelenekkel és szegény sorsúakkal rokonszenvezett, de nem állt módjában, hogy a részrehajló ítéleteken változtasson. A corpus jurist alaposabban megismerve kiábrándult a törvénykezés, azaz az ítélethozatal gyakorlatából. Rádöbbent, hogy a fennen hirdetett „Iustitia regnorum fundamentum!” (Az igazság az uralkodás alapja) csak álnok szólam. A valóságban nap mint nap igazságtalan ítéletek sokaságával szembesültek. Ezek mindig a nemesemberek vagy a jómódú céhtulajdonosok javát szolgálták a kisemmizett, nincstelen jobbággyal vagy szűkölködő városi polgárral szemben. 

 Sajnos akkor még nem sok szórakozási lehetőséget kínált városunk, művelődési rendezvényt még kevesebbet. Nem létezett a rendezetlen piactéren a Bodor-féle zenélő kút sem (1820–22 között épült), csak a vásárba érkezett árusok hosszú szekérsora, ahol portékáikat kínálták, sok szemetet hagyva maguk után. A két barátnak alkalma adódott, hogy a Lábas-ház árkádjai alatt a vándorkereskedők áruit megtekintsék.

Közismert, hogy B. F. S. korán felismerte, a nemzet színháza nem puszta szórakozóhely, hanem a hazafias és erkölcsi nevelés szószéke. Így a színház feladata, hogy a nemzeti művelődés iskolájává váljék. Ezért Farkas Sándor kedvenc kolozsvári szórakozásává lett. Több szállal kötődött a színházhoz.

Városunkban a színházlátogatásnak nem biztos, hogy hódolhatott, hiszen Vásárhelyen nem működött állandó színtársulat. (Még a református kollégiumi színjátszást is betiltotta az idegen hatalom, bár a diákoknak voltak próbálkozásai e téren.) Ámbár 1803 és 1805 között a Kolozsvárról átjött Kótsi Patkó János a vár melletti deszkaszínpadon jelentős színházi műveket mutatott be társulatával, 1805-re a deszkaszín rozzant állapota miatt az előadásokat kénytelenek voltak beszüntetni. 1815-től 1819-ig újra voltak városunkban színházi előadások a Teleki Sámuel által építtetett Apolló szálában (ép. 1805-07). Ugyanis Kolozsváron szünetelt a színház működése az ottani Farkas utcai új kőszínház építése miatt, ezért a kolozsvári társulat idejött, és innen járt vendégszerepelni Tordára, Szamosújvárra és Régenbe. Tehát valószínűsíthetjük, hogy a kolozsvári kancellisták itt, Marosvásárhelyen a Kolozsvárról ideiglenesen átköltözött, általuk jól ismert Játszó Társaság játékában gyönyörködhettek. De, sajnos, erről nem áll rendelkezésünkre írásos dokumentum.

Kikapcsolódásként ellátogattak Teleki Sámuel híres könyvesházába, a Teleki Tékába, elbeszélgettek az ottani bibliotékárussal. Sándor szenvedélyes könyvgyűjtő volt, sóvárogva szemlélte az ottani értékes könyveket és könyvritkaságokat. (Végrendeletében értékes könyvtárát és számtalan kéziratát a kolozsvári unitárius iskolára hagyta.) 

Meglátogatták a gyengélkedő Aranka Györgyöt, az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság (1793-1806) nagy műveltségű megálmodóját, majd elnökét, aki Erdély történelmének avatott ismerőjeként sokat írt e témakörben. Személyesen ismerte őt Farkas Sándor, hiszen 1816-ban Aranka György elkísérte Kazinczyt Vásárhelyről Kolozsvárra, ahol sor került a másodszori találkozásra. 

Azt is feltételezhetjük, hogy Köteles Sámuel, a Református Kollégium nyugat-európai akadémiákon tanult, híres filozófiaprofesszorának nagy érdeklődéssel várt előadásaira is kíváncsiak voltak, amelyekről nekik Aranka oly elragadtatással beszélt. 

Ez alatt az idő alatt Wesselényi Miklós gr. Kendeffy Ádámnál „múlatta az időt” lovaglással, párbajozással, hosszú disputákat folytatva az erdélyi közállapotokról és Erdély jövőjéről. Feltételezhetjük, hogy a gróf vendégül látta a két jurátust, akiről később

B. F. S. ezt írta: „Plánumaimmal mindig háta mögé bújtam, s az ő óriási lelke sokat hozott létre… én sokat nem tehettem volna nála nélkül”. Célzás a kolozsvári vívóiskola és az olvasókörök támogatására.

(Folytatjuk)