Az elmúlt hetekben sikerült gyors egymásutánban kétszer is Marosvásárhelyre utaznom. Előbb a Kecskemét-Marosvásárhely Baráti Társaság egyik rendezvénye, majd személyes dolgok rendezése teremtett alkalmat a hazalátogatásra.
Az elmúlt hetekben sikerült gyors egymásutánban kétszer is Marosvásárhelyre utaznom. Előbb a Kecskemét-Marosvásárhely Baráti Társaság egyik rendezvénye, majd személyes dolgok rendezése teremtett alkalmat a hazalátogatásra.
A rendkívül tartalmasra sikerült első látogatásom idején megtekinthettem a Tompa Miklós Társulat nagyszerű előadását a Kisteremben (Székely Csaba: Bányavirág), majd szerencsésnek mondhatom magam, amiért a két testvérváros találkozója során meghallgathattam Kilyén Ilka művésznő tolmácsolásában Bocskai István erdélyi fejedelem 1606 novemberében kelt Végrendeletét.
Jelen sorok megírására ez utóbbi élmény késztetett. Döbbenetes számomra, hogy a 406 évvel ezelőtti szövegben olyan örök érvényűnek bizonyult intelmek kerültek megfogalmazásra, amelyek csak a legnagyobbaknak juthatnak eszükbe. A már akkor is külön tárgyalt országrészekről (Magyarország, Erdély) szólva a fejedelem aggódva kéri fel minden hívét, hogy egymást testvérként szeressék, a külső hatalmak minden ármánykodása ellenére ne feledjék saját véreiket védelmezni. A veretes szöveg az interneten is olvasható!
Mi más, mint a választások közeledte teszi ismét nagyon időszerűvé ezt a Végrendeletet is. Marosvásárhelyen járva-kelve-beszélgetve, a napi híreket és híreszteléseket hallgatva keserűen állapíthattam meg: saját kárunkon sem vagyunk hajlandók okulni. Pedig ott van előttünk több század kudarca, „csak” el kell olvasni és érteni a bennük rejlő üzenetet. Nem és nem! Mi továbbra is darabokra szaggatjuk önmagunkat, kisebb-nagyobb csoportokat küldünk „harcba” a hihetetlen túlerővel szemben, miközben nem vagyunk hajlandók tudomásul venni: nem az a valódi magyar ember, aki a legnagyobbat tudja mondani, hanem az, aki önnön sérelmeit is inkább elhallgatva, a nagy közösség érdekeit tekinti mindenek fölött valónak. Nem tudom, hogy a (választási) harcba induló magyarok ismerik-e legalább felszínesen a Széchenyi-Kossuth eszmei harc lényegét? Tudják-e, miért éppen Széchenyi István érdemelte ki a „legnagyobb magyar” megtisztelő címet?
Miközben egymással viaskodnak a megszerzendő „hatalom” elnyeréséért, jó volna néha olvasni is. Tudom, semmire sem jut idő, legkevésbé talán éppen az olvasásra. Holott könnyen belátható, hogy aki a hatalomba igyekszik, az... szolgálatra tör, közössége érdekeinek szolgálatára. Azt is tudom, hogy ilyeneket illik nyilatkozni kampány idején, csak éppen ne lógna ki az a bizonyos lóláb, hiszen a közélet vezetői közül sokan csupán a csillogást, a szereplési vágy kiélését célozzák meg, a szolgálatot meghagyják azoknak, akiknek képviseletét állítólag nagy szenvedések árán felvállalják.
Őszintén: ki hiheti komolyan, hogy az elmúlt huszonkét évben minden vezetőnk (és most csak az általunk oda szavazott személyekről szólok) telitalálatnak bizonyult választás volt? Ki hiheti komolyan, hogy csak sikerek szegélyezték az útját? DE: sikereket valamennyien elértek, kudarcokat is vallottak és mindezek valamennyiünk sikerei és kudarcai voltak és maradnak, hiszen a bizalmunkat elnyerték, szavazatainkkal erősítettük őket, és ezzel megszereztük magunknak a jogot arra is, hogy folyton ellenőrizzük, bíráljuk és értékeljük tevékenységüket.
Kérem a kedves olvasót, higgye el nekem: semmi bajom nincs azzal, ha vannak magyar emberek, akik másként politizálnának, mint ahogy azt lényegében tették legnagyobb és máig legerősebbnek bizonyult szervezetünk képviselői. Csakhogy, amikor a választás szabadságáról hallok beszélni, nem tudom megállni, hogy meg ne említsem: azon vezetők többsége, akik most más alakulatok képviseletében lépnek be a politikai harcba, egykoron velünk egyszerre léptek, gyakran vezető pozíciókban bizonyíthatták rátermettségüket, esetenként alkalmatlanságukat. Vajon az idő múlásával ezt el lehet felejteni? Vajon mennyivel nagyobb hitele van annak, aki egykoron az RMDSZ soraiban menetelve tett ígéreteket, most pedig más „színekben” teszi ugyanazt?!
És ha már így alakult: miért nem lehet sehol, szinte egyetlen helységben sem kiegyezni, megegyezni, egymást támogatva versengeni is akár? Ott, ahol a közösség érdekeinek képviselete nem szenvedi meg ezt a versengést?
Legyünk őszinték önmagunkkal: semmi esély arra, hogy Marosvásárhelyen akár csak két magyar jelölt esetén is elnyerhessük ismét a polgármesteri széket, a helyi tanács egyszerű többségéről, amennyiben több magyar szervezet is indít külön listát, csak a valóságtól teljesen elrugaszkodott álmodozók beszélnek. A választások után pedig lehet majd fűhöz-fához kapkodni és hibáztatni mindenkit. Önmagunkon kívül természetesen, hiszen nem lehetünk valamennyien Deák Ferenc utódai, aki a haza bölcse címet azért kaphatta, mert képes volt (többedmagával) fölülemelkedni az 1848-1849-es magyar forradalom leverése fölötti fájdalmán, és tető alá hozta az 1867-es kiegyezést.
Igaz, neki(k) „könnyű” dolguk volt: a kiegyezés „másik oldalán” nem magyarok álltak, hanem az osztrák császár…
