A blogok diszkrét bája
Az újságokban néha „tündérmeséket" olvashatunk, hogy kit hogyan ejtettek át, mivel „etették", és a végén még Ő volt a hibás. Az ismert közmondásoknak számos parafrazált változatát ismerjük (pl. minden jótett elnyeri méltó büntetését, vagy: mindenki azt kapja, amit megérdemel, azaz, amit megenged).
Az újságokban néha „tündérmeséket" olvashatunk, hogy kit hogyan ejtettek át, mivel „etették", és a végén még Ő volt a hibás. Az ismert közmondásoknak számos parafrazált változatát ismerjük (pl. minden jótett elnyeri méltó büntetését, vagy: mindenki azt kapja, amit megérdemel, azaz, amit megenged). Már-már hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy nincs tovább, az emberek kimerítették a lehetőségeket. Ugyan már, a lehetőségek végtelenek.
Be kell vallanom, ismételten beleesem egyfajta csapdába. Különböző internetes folyóiratok (ki nem látott ilyet) sorstörténetekre rendezkedtek be, megírnak egy valós vagy elképzelt eseményt, és a regisztrált olvasóközönség (akárki) néhány sorban reagál ezekre. Vannak érdekes eszmefuttatások is, több közülük valóságos kis remekmű, pl. nemrégiben A szégyen napja címmel; azért sem árulom el, hogy a szerző mire gondolt, aki nem jön rá, nem érdemli meg. Vannak szirupos történetek is, a legtöbb arról, hogy annakidején (1989 előtt) hogyan csúszott át a határon, három hónapos kisgyermekét itthon hagyva. Sokan bokáig könnyben gázolva ájuldoztak, hogy „....igen, mi is,... valóban... átérezzük” stb. Itt is kiborultam, és beleszóltam a vitába (Mi lett volna, ha másfél millió magyar ugyanígy, hason csúszva hagy itt csapot, papot, legfennebb az utolsó – a csecsemő? – leoltja a villanyt). Bár ne tettem volna, meg is kaptam a magamét („Suum cuique”).
Más esetben valaki azt igyekezett nekem (és esetleg másoknak is) megmagyarázni, hogy egy banális történetben mi a konfliktus, mivel én annak hiányát kifogásoltam. Én ezt a „követelményt” még Molter Károlytól tanultam.
Azért olvashatók „épületesebb sztorik” is, amelyek legalább holtversenyben kiharcolhatnának egy dobogós helyet. Olvasom pl., hogy egy hagyatéki kérdésben (nem „per”, mert minden teljesen világos volt) az egyik örökös, akit a hátrahagyott lakás fele illetett meg (a másik fele a húgáé lett volna, de Ő néhány hónappal hamarabb halt meg, mint a tulajdonos anya, és így két leánya „avanzsált” örökössé), az unokahúgaival kellett ossza a semmit. Az egyik egy balti államban él, és onnan áskálódik, az itthoni alkoholista apjával együtt, aki nyugdíjas éveit – jobb híján – ennek szenteli. Edzésben van. A neveket érthető okokból nem írta ki, de én – mint tősgyökeres vásárhelyi – rögtön rájuk ismertem. Ha Ő nem, a neveket én sem árulom el. A lényeg az, hogy az illető örökös két év után sem mehetett be a (saját) lakás(á)ba, a zárakat a leányok még a temetés napján kicserélték, de „elfelejtettek” egy kulcsot átadni. És azóta is (kérés ellenére) amnéziában szenvednek. Sőt, támadnak. Amikor végül is bementek (együtt, körülnézni) a lakásba, a „balek” örökös majdnem újra infarktust kapott az eléje táruló látványtól. A lakást teljesen kirabolták. Két ócska bútordarabon kívül mindent elhordtak, a tatárjárás ehhez képest „dzsakuzzi” volt. A 60 éve berendezett lakásból még a személyi tárgyait is ellopták (pl. a dedikált, névvel is jelölt könyveit, kedvenc székét, amelyen több mint fél évszázada „ejtőzött”, és egyéb, főleg emlék értékű tárgyakat). Igen, ezt a gazemberséget nálunkfelé, a Székelyföldön lopásnak nevezik (és rendőrségi ügy) – jegyzi meg az író. Kulcs azóta sincs. A balek az balek. Egy rámenős ügyvédnek ez csemege lenne.
Nem hittem ezt a „trianoni” történetet. Írtam a szerzőnek. Bebizonyította, hogy ez a helyzet. Hogy mondták a régi görögök? Ments meg uram a barátaimtól (és a rokonaimtól), az ellenségeimmel magam is boldogulok.
Tőkés Béla
