Biotanya Eheden

Fekete-fehér egyenvilágunkban találni néha szokatlan, új színeket, amelyek mintha mégis emlékeztetnének valamire. Talán egy álomra, tűnő gondolatra, amit saját meggondolásunk vagy mások érvei hatására sikerült elhallgattatni. Nagy Csilla világa csupa ilyen színekből születik. A városi lét zakatáját az önellátó, vidéki élet nyugodt ritmusára cserélve, gyermekei otthoni oktatását vállalva indult el családjával azon az úton, amely reményei szerint igazi önmaga, önmaguk felé vezet.

Csilláék a Székelyhodoshoz tartozó Eheden vásároltak házat és telket, ott kezdték el életre kelteni a vegyszermentes mezőgazdálkodáson és állattartáson alapuló Biotanyát. Kezdeményezésükről egy internetes honlapon értesültem, ahol a megvalósításra vonatkozó új fejlemények is nyomon követhetők. Szerettem volna mindezt élőben is megtapasztalni.  Az ehedi ház még nem lakható, így nagyernyei otthonában látogattam meg a különleges családot. 

 

Kicsi ház, nagy kert

– Két lehetőségből választhatsz: mézes-vajas kenyér kamillateával vagy zakuszka mentateával – előzött meg a kérdezésben vendéglátóm, amikor a fabútorokkal belakott, hatalmas ház központi helyiségében letelepedtem. Az asztal másik oldalán a 11 éves Előd és a 8 éves Balázs rajzolgatott. 

– A Biotanya internetes bemutatásában azt írod, a fiúk születése után fogant meg benned az új létforma gondolata – jegyeztem meg, miközben Csilla odatette főni a teavizet.

– Úgy gondolom, minden anya a gyermeke érkezésekor kezd kinyílni, lelkileg fejlődni. Bennem is akkoriban fogalmazódott meg, hogy a pénz utáni futkosásban valami sokkal fontosabbról, magáról az életről maradunk le. Pszichológusi végzettségem van, itthon a szakmámban dolgoztam, külföldön irodai munkákat vállaltam.  Attilával, a férjemmel a világ sok táján szerencsét próbáltunk New Yorktól Alaszkáig,  kisebbik fiunk is ez utóbbi „állomáson” született. Akkoriban már egyre biztosabban éreztem ennek az életmódnak a haszontalanságát. A férjem támogatása nélkül, persze, nem sikerült volna változtatni.

– Mikor tettétek meg az első lépést?

– Két évig kerestük a megfelelő falusi házat. A „kicsi ház, nagy kert” felállás szerint tapogatóztam, az volt az egyik  legfontosabb szempontom, hogy a ház körüli területen kertészkedni és állatokat tartani is lehessen. Nem gondoltam volna, hogy éppen Eheden találunk rá az új otthonunkra, de meggyőződésem, hogy nincsenek véletlenek. Ehed kiöregedett zsákfalu, minden harmadik háza üres. Egy hatvan áras területet vettünk meg, amely körül tovább is lehet terjeszkedni. A ház romos állapotban volt, bárki látta volna, bizonyára azt mondja, hogy nem érdemes megvenni. De mi meg akartuk menteni. Tavaly, miután megvásároltuk, ketten a férjemmel neki is láttunk a rendbetételének. A tetőzete be volt ázva, tönkre volt menve, először azt cseréltük ki. Utána a falak következtek. Még van vele munka bőven, de remélem, hogy idén nyárára mindennel elkészülünk, és beköltözhetünk.

Előd közben anyjához simult, a kezében levő töltött ceruzával mutatott neki valamit.

– Jó, de most foglalt vagyok. Kicsit később – simogatta meg tekintetével Csilla, aztán újra felém fordult.

– Itt, Ernyében tíz ár területen kertészkedem, az ehedi kert négyszer ekkora. Kicsit aggódom amiatt, hogy hogyan birkózom majd meg a feladattal. A tavaly már ültettem ott káposztát, hagymát, paradicsomot, de a ház tatarozása mellett nem jutott elég időm a termésre figyelni, a paradicsom leragyázott. A kukoricatermés viszont jó lett, a tyúkjainkat a télen azzal etettük. A múlt évben napraforgót is vetettem, most tavasszal még a zabbal próbálkozom meg. Mintegy húszféle zöldséget szeretnék termeszteni teljesen vegyszermentesen. Permetezéshez kizárólag házilag készített tejes, fokhagymás, csalános leveket használok. Ami a gabona betakarítását illeti, nem motorizált szerszámokkal, hanem kézzel szeretnék aratni majd, ha eljön az ideje. Tudod, amibe mi belekezdtünk – mondta aztán elgondolkozva –, azt az emberek évezredek óta teszik. Igyekszem tanulni a régiek tapasztalataiból, ugyanakkor szeretném leegyszerűsíteni, könnyebbé tenni a termelést. Nem akarok például ásni, és a lehető legkevesebbet kapálnék, erre felhasználom azt, amit a tyúkok a legjobban szeretnek, hagyom őket fellazítani, kitisztítani és trágyázni az ágyást. Utána nekem már csak annyi a dolgom, hogy beültessem.

 

Pelyhes és társai

Később az önellátó gazdaság másik alappillérére, az állattartásra terelődött a szó. 

– A tyúkok mellett négy francia alpesi kecske lakik nálunk, három nőstény és egy bak. Az előző tulajdonosuk Ausztriából hozta őket. Igazi családtagok, névvel és összetéveszthetetlen személyiséggel. Az ijedős Döfi az udvar őrszeme, az ő teje a legfinomabb, Ágnes, a legidősebb a nyugalmáról híres „kecskehölgy”, Frici, a kecskebak, a „hölgyek” szaporulatáért és „lelki egyensúlyáért” felel, Pelyhes, a legkisebb „kecsonk” nagyon szeleburdi és játékos, ő a fiúk kedvence. Kizárólag a tejükért tenyésztjük őket, a levágásukra nem is gondolunk. Tavasztől őszig adnak tejet, amiből joghurtot, illetve friss gomolyát készítünk. Egyébként a tyúkoknak sem kell reszketniük az életükért, hiszen nem a húsukért, hanem csak a tojásukért van szükségünk rájuk. Tápmentesen etetem őket, zöldség-, gyümölcshulladékot és gabonát kapnak. Tojótápot sem adok nekik, azzal ugyanis erőszakosan beleavatkoznék a szervezetük működésébe. Így viszont november óta nem láttam tőlük tojást.

A család az elkövetkezőkben a méhészkedéssel is megpróbálkozna.

– Nem szabad a monokultúrára hagyatkozni, például csak krumplit vagy csak búzát termelni, mert az időjárás megtizedelheti a terményt. Legyen  tojásod, tejterméked, sok fajta zöldséged, gyümölcsöd és magféléid. A többletet elcserélheted vagy eladhatod, de a legfontosabb, hogy nem halsz éhen, mindig van mihez nyúlnod – magyarázta vendéglátóm. 

Később a Biotanya oldalán meghirdetett tanyakosarakra terelődött a szó. Csilláék idén nyártól tíz családnak biztosítanának rendszeresen friss zöldséget, és ha igény van rá, tojást és tejterméket is. Hat megrendelőjük máris került. Egy kosár ára a tartalmától függően 30–50 lej.

 

„Nem a rendszer katonáit…”

Balázs és Előd két éve került ki az állami oktatási rendszerből, azóta egy amerikai magániskola diákjai. Otthon tanulhatnak, mégpedig bármit, ami az érdeklődési körüknek megfelel. 

– Sem tantárgyak, sem felmérések nincsenek – foglalta egyetlen mondatba az új tanulási forma lényegét az édesanya, aztán az előzményekről is mesélt. – Amikor az ember elindul a tudatosodás útján, sok mindent újraértékel. Mivel nem voltam kibékülve a hazai oktatással, alternatívák után néztem. Az interneten tájékozódtam, mindent elolvastam, megnéztem, ami a témához kapcsolódott. Érdekes, de a számunkra legmegfelelőbb tanítási formát, akárcsak az ehedi házunkat, két év keresgélés után találtam meg. Akkorra Előd a második osztályt, Balázs az előkészítőt végezte el. A romániai törvények nem engedélyezik az otthoni oktatást, minden diáknak egy akkreditált tanintézethez kell tartozni. Ez az amerikai magániskola is ilyen intézmény. 

– Nem drága?

– Egy család számára a beíratott gyermekek számától függetlenül mindössze 350 dollár. Ez havi 60 lejnek számít. Ennyi pénzt egy állami tanintézetben is elköltünk a gyerek iskolai felszerelésére, egyéb kiadásokra. Ami viszont nagyon fontos, az az, hogy nem ragaszkodnak a tantárgyak szerinti oktatáshoz és a tesztekhez, így a gyermekek az egyéniségüknek megfelelően, saját ritmusukban bontakozhatnak ki. Romániában egyébként 200–300 család választotta a miénkhez hasonló oktatási formát. Többükkel is felvettem a kapcsolatot, kikértem a véleményüket, és kizárólag pozitív visszajelzéseket kaptam. 

– Mennyire volt szokatlan a váltás?

– Azt szoktam mondani, hogy az igazi életem a gyermekeim születésével kezdődött, a családi életünk pedig akkor, amikor kivettem őket az állami iskolából. A hazai oktatási rendszer túlságosan beleszólt a mindennapjainkba, hétfőtől péntekig csak rohantunk ide-oda. Most már van időnk arra, hogy mindent a magunk ritmusában tapasztaljunk meg. 

– Mikor és hogyan tanultok? – fűztem tovább a kérdések sorát.

– Nincs előre meghatározott órarendünk. Két év távlatából azt mondhatom, hogy a tanulás a családi szintű megélések, megtapasztalások során, sokszor öntudatlanul, észrevétlenül zajlik. Az első évben, persze, beszereztem minden olyan munkafüzetet, amiről úgy gondoltam, hogy szükséges lehet a gyerekek haladásához, és meg is oldottunk belőlük minden feladatot. Reggeli után leültünk, és egy-két órát gyakoroltunk. De egy idő múlva kezdett nem működni ez a módszer. Megpróbálkoztam azzal is, hogy a gyerekek válasszák ki, hogy aznap milyen tantárggyal szeretnének foglalkozni, de ebbe is belefáradtak. Aztán egyszer csak kezdtem jobban hallgatni, figyelni rájuk, és így lassan megváltozott az oktatáshoz való hozzáállásom. Játékos internetes tanulóprogramok segítségével olyasmit kezdtek tanulni, ami valóban érdekelte őket. Előd például gépírást tanult, nagyon hamar elsajátította az ujjrendet, illetve egy animációkészítő programmal is megismerkedett.  Balázs a tavaly itthon tanult meg írni, olvasni, mostanában többek között az angoltudását  fejlesztette. Ami a diákok munkájának ellenőrzését illeti, mindössze annyit kérnek tőlük, hogy félévente küldjenek egy angol nyelvű beszámolót arról, hogy mivel foglalkoztak, illetve hogyan látják önmagukat, saját fejlődésüket az adott időszakban.

– Nem túl kockázatos ez a módszer? Mi lesz, ha a fiúk egyszer csak vissza akarnak térni az állami iskolába? – vetettem fel, miközben Előd és öccse eredeti, gitár- és pingponglabda-koncertet adott az előszobában. 

– Ha úgy döntenek, hogy visszatérnek, megpróbálom lebeszélni őket, de természetesen nem állok az útjukba – komorodott el Csilla tekintete. – Érettségi oklevelet ez az iskola is ad, azon túl pedig igyekszem mindenre megtanítani őket, a konyhai és a kerti munkát is beleértve, ami szükséges ahhoz, hogy önellátóak legyenek. Egy tapasztalati örökséget szeretnék rájuk hagyni, aminek mindig hasznát vehetik. Ami viszont az életre való felkészülést illeti, mi nem készülünk semmire, egyszerűen csak megéljük a napokat. Nem a rendszer katonáit akarom kinevelni belőlük, azt szeretném, hogy kreatív, saját értékeik tudatában levő emberekké váljanak.

 

24 órás „tanítás”

– Szerinted mindenkinek beválhat az otthoni oktatás?

– Nem. Aki bevállalja, annak képesnek kell lennie arra, hogy a nap 24 óráját a gyermekével töltse, és ezt egy percig se érezze kényszernek. Anyagilag megterhelő lehet ez a létforma, hiszen a családi kasszából kiesik egy fizetés. Az a tapasztalatom, hogy a gyermekeim „nagyító alá” kerültek, hiszen sokan kíváncsiak arra, hogy a megváltozott körülmények között mit tudnak, hogyan fejlődnek. Ez eleinte zavart, de aztán megfogalmazódott bennem, hogy mi nem akarunk senkinek és semminek megfelelni. Tudunk, amit tudunk, és van, amit nem tudunk, ha pedig szükségünk van rá, megtanuljuk.  

Előd és Balázs a kecskecsalád felé vezetnek az udvaron. Közben arról kérdezgetem őket, szeretik-e ezt az új tanulási módszert. Azt mondják, az a legjobb benne, hogy nem kell korán kelni és nincsenek házi feladatok. Az iskolából mindkettejüknek csak a barátok hiányoznak, a kisebbik fiúcskától azt is megtudom, hogy két legjobb cimboráját úgy hívták, mint őt, ők együtt voltak a Balázs-csapat.

Az udvaron egy hete jelent meg egy csokorra való hóvirág. Elmenőben az apró virágcsapatot csodálom.

– Nyáron, remélem, már Eheden találkozunk – jegyzi meg Csilla, amikor még egyszer megállunk a kapu előtt. – Itt is jó, pihentető, de meglátod, ott egész más a csend.