Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (79.)

• 2026-04-08 15:00:00

• Kiss Zsuzsánna

Háy János újraélesztő portrégyűjteménye (2.) 

Csüggesztő öndiagnózisú versei mellett Háy János írt egy könnyedebb, az ő megfogalmazásával élve „újraélesztő” jellegű irodalomtörténeti portrégyűjteményt. E műve 2019-ben jelent meg Kik vagytok ti? Kötelező magyar irodalom címmel az Európa Kiadónál. 

A kötet kronológiai sorrendben közelíti meg íróink életútját eredeti, kamaszokra hangolt, sajátosan humoros módon. Az egyes írói művekre azonban kevesebb, mondhatni csak esetleges figyelmet szentelt a szerző, aki ugyanakkor Szerb Antal máig felülmúlhatatlan Magyar irodalomtörténetét kívánta folytatni. 

A zsenik esendősége 

Háy János könyve heves vitákat váltott ki; a Magyartanárok Egyesületének elnöke (Arató László) kifogásolta, hogy szinte egészében hiányzik az irodalom- és műközpontú közelítés magukhoz az irodalmi alkotásokhoz, hogy olyan szerzők, mint például Kölcsey, kimaradnak, hogy legnagyobb íróinkat úgy mutatja be Háy, mint megannyi esendő, szerencsétlen alakot…

Háy János törekvése, hogy íróinkat közel hozza a mai fiatalokhoz, nagyon rokonszenves törekvés, azonban nem szerencsés az átlagosság, a betegesség, a hétköznapiság mázával vonni be a legnagyobb teljesítményeket hátrahagyó zseniális alkotók emlékét. Ami ugyan rokonszenvet, illetve együttérzést ébreszthet az olvasókban, de a nagy művek befogadása, megismerése, megértése és továbbgondolása jóval szükségesebb és lényegesebb cél lehetne. Az irodalmi mű nem a szerző személye révén, nem külsőségekkel, hanem a műalkotás belső, esztétikai teljességével hat a mindenkori olvasóra: ekként tart tükröt, kérdez, bírál, buzdít szabad önelemzésre, ekként segít értelmezni a világot, így nyújt baráti kezet, reményt, vigaszt, példát. 

A jó műalkotás valóban akkor él, ha van befogadója 

„Korszerű” divatszó az irodalmi művek újraélesztéséről beszélni. A műalkotások törékeny reményeink szerint örök életűek, de ehhez halandó emberek hálás emlékezetében kell élniük. Mi, halandók, többek, jobbak, igazabbak s szabadabbak lehetünk „a könyvek által” (Vörösmarty: Gondolatok a könyvtárban). Válságos korunkban Háy János „irodalomtörténeti” könyve nem lép Szerb Antal örökébe, de eredeti, humoros, kihívóan fiatalos és „olvasóbarát”. 

A fiatalok olvasóvá nevelésének felelőssége nem csak az íróé, s nem is csak az iskoláé, könyvtáré és szülőké. Mindannyiunk felelőssége nem bedőlni a tömeg- és kiberrabszolga-gyártó, konzum-, celeb- és botrányvilág kultúrapusztító gyakorlatának. Háy János műveiben ott tükröződik egész szenvedő, beteg, elkorcsosult, és éppen ezért gyógyítandó magán- és közéletünk. 

Az említett irodalmi vitát illetően – mert nem vettünk benne részt –, megnyugvásképpen olvassuk el a (sorozatunkban már bemutatott) rejtőzködő alkatú Weöres Sándor játékosságában is mélyen bölcseleti versét: 

Ki minek gondol, az vagyok annak…

Mért gondolsz különc rokontalannak?

Jelet látsz gyűlni a homlokomra:

Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz, hogy fénybe vagy árnyba játszik,

Mert fénye-árnya terád sugárzik.

Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:

Rajtam látsz törvényt sajátmagadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.

Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.

Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;

Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:

Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod. 

(Weöres Sándor: Ki minek gondol, az vagyok annak… 1955 körül)

Szabó T. Anna – test és lélek kényes egyensúlyáról 

Az élmények eleven közvetlensége és verssé szerveződő finom reflektáltsága egyszerre jellemzi a József Attila-díjas költő, műfordító és prózaíró Szabó T. Anna költészetét. Szabó T. Anna (Kolozsvár, 1972. június 4.–) az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár megalkotójának, Szabó T. Attila nyelvészprofesszornak az unokája, és a marosvásárhelyi származású Dragomán György írónak a felesége. Kolozsvárról 1987-ben települt át családjával Szombathelyre. Egyetemi évei óta Budapesten él; 1997-ben szerzett magyar–angol szakos tanári diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Anna több versében megjeleníti az orvosok, a kórházak, a megbomlott egészségű betegek világát, illetve foglalkozik a test és lélek kényes egyensúlyának kérdéseivel. 

A doktor bácsi 

című versében gyermekkori orvosának, Kolozsvár kiváló gyermekgyógyászának, Löwy Károlynak (1925–2018) állít emléket, aki Dániel Károly álnéven szakíró és műfordító is volt, s akiről az irodalomkritikus Szilágyi Júlia (1936–2025) csupa szuperlatívuszokban így emlékezett meg: 

„Kiváló orvos volt, hű és figyelmes barát, világra nyitott elméjű, művelt és szellemes ember, a sokoldalú értelmiséginek lassan kiveszőfélben lévő értékes példánya […] az emberi teljességet képviselte […] Sivárabb lesz ez a város nélküle” (megjelent a Szabadságban Kolozsvárt Szilágyi Júlia tollából, 2018. dec. 12-én). 

Kettős tükörben 

Szabó T. Anna a láz káprázatában hánykolódó beteg gyermek csodaváró és csodalátó nézőpontját ötvözi a „meglett ember” egészséges értékítéletével. E kettős tükörben a doktor bácsi nemcsak eszménykép volt és marad a hajdani gyermek lelkében, nemcsak „a csendes bölcsesség és az aktív szeretet” (Szilágyi Júlia) örök-eleven emléke, hanem az örökérvényű „aki szeret, az szabad” sokismeretlenes egyenlet biztató megoldókulcsa. A vers első felében a beteg gyermeket látjuk. Fertőzéssel viaskodó szervezete lázban ég. Képzelődik: forró léghajóban kering. Hiába állnak felette aggódón szeretve a szülők, a jótékony láz nem tart mértéket, s féktelenül már-már delíriumba veti a gyermeket. A szülők kihívják az orvost, aki már puszta megjelenésével biztat, nyugalmat áraszt, reményt kelt, hogy „visszahozza az életet”. Örök titok, hogy „talán varázsolt is kicsit?”, s hogy tudása vagy kisugárzása enyhíti előbb a beteg szenvedését. E rejtély a vers második felét himnikus magasságba emeli: 

„és jön a doktor, jó, nyugodt,

visszahozza az életet

tőle nem félek, jószagú,

és rám mosolyog, mert szeret,

a forróságon átragyog

tekintete, már hallom őt,

a sztetoszkóp a bőrhöz ér,

visszahajtja a lepedőt,

talán varázsolt is kicsit?  

Nem is tudom, mit tehetett,

de máris csillapult a láz,

érzem lassulni véremet,

ő mosolyog, és megy haza

a Szamos-partra szelíden,

és betakar az éjszaka,

és csöndesedik a szívem,

a doktor bácsi jó, igen,  

a doktor bácsi mindig ad,

és neki azt is elhiszem,

hogy aki szeret: az szabad.” 

(A doktor bácsi. Löwy Károlynak. In: Szabó T. Anna – Szőcs Géza: Kolozsváros, 2019) 

„A tiszta ismeret” 

című versben a költő a nagy idealista filozófus, Immanuel Kant (1724–1804) egyik főművében, A tiszta ész kritikájában kifejtett vezérgondolatot szedi versbe; a költemény utalásos jellegét jelzi az idézőjeles cím. Kant tétele szerint az emberi megismerés az észlelő elme korlátaiba ütközik, így a tiszta ismeret „eleve huzalozott”. A kanti ismeretelméletet a határozatlansági relációk elvével Heisenberg a természettudomány módszertanára is kiterjesztette. Szabó T. Anna az univerzum és az ember közötti ismeretelméleti-kognitív aránytalanság képét a vers harmadik sorában helyezi el: a hiába szóval. A hiába, ez az egy szó azonnal felidézi a Vanitatum vanitas ókori, biblikus és kölcseys hagyománykörét a művelt olvasóban. Ám a költő nemcsak a tradíció és erudíció jegyében írja versét, de talán a ma „népszerű tudományos” szemléletet is „megcirógatja”, és a modern pszichológia képzeteire, például Csíkszentmihályi Mihály (1934–2021) pszichológus flow-elméletére is hivatkozik. A vers alaphasonlata az áradás: 

„Ilyen az elme és a lélek is.

Akár az árvíz, vagy akár a tűz,

[…] a rászabott tér rácsait 

ostromolja”

(„A tiszta ismeret”, Vagyok, 2022, 61.) 

A megismerés itt per se, filozófiai értelemben jelenik meg, nem kapcsolódik közvetlenül a cselekvő ember képzeteihez. A megszemélyesített megismerés e versben nem jut el a cselekvés módozataihoz, csak önazonosságáért küzd – hiába. Mert a megismerés korlátozott. Folyamatát dinamikus, sőt agresszív igék fejezik ki. Amőbaszerűen halad, terjed a tiszta ismeret: „kidugdossa formátlan csápjait”, „acsarkodik”, „metamorf testét a ketrec rácsának veri”, küzdelmes előretörésének verítékcseppjei fröcskölnek, „átlöki képlékeny lényét”, „újabb teret fal fel, hogy egy legyen vele, nyújtózik, terjed, mind tovább dagad”. Csakhogy a tudat önmagában nem megy semmire: léte rugalmas falú börtön… Micsoda diagnózis ez kopár XXI. századunk mindenkor folyton tájékozódni és tájékoztatni sürgetett emberéről, aki rettenetes hírfogyasztása árán sem lesz boldogabb, s nem is fér jobban önmagába (vö. „önmagamba én sem fértem” József Attila: Flórának, 1937). A csak a rációhoz láncolt tiszta tudat önmagát emészti fel mohó tudni vágyásában:

„Mohó vágyában mindent felemészt, 

és nem tud túlterjedni önmagán: 

ami nem az övé: nem ismerheti –

és ami övé: már nem az, ami.”

(„A tiszta ismeret”, Vagyok, 2022, 61.)