Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A marosvásárhelyi, Maros megyei, sőt erdélyi művészeti élet történéseinek biztos pontja, elősegítője és megörökítője, a mindig derűs tekintetű, hetyke mosolyú – és nem utolsósorban hatalmas műveltségű – Nagy Miklós Kund, lapunk Múzsa-szerkesztője eddigi nyolc évtizedéről született beszélgetőkönyvét mutatták be telt házas publikum előtt március 5-én, kedden délután a Bernády Házban.
A nyolcvanadik születésnap apropóján Azért van a világon címmel kiadott kötetről – és az ünnepelt megannyi énjéről, szeretettel vállalt szerepéről – Szuszámi Zsuzsa, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője kérdezte sokunk „Miki bácsiját”. Ezt megelőzően a könyvet megjelentető Ábel Kiadó vezetője, Szikszai Attila az ünnepi együttlétről hiányzó szerző, Demény Péter gondolatait tolmácsolta.
„Kedves közönség! Kulcsot te találj ebben a könyvben Nagy Miklós Kundhoz. Miklós, aki mindenkit ismer, és akit mindenkit ismer (…), azok közé tartozik, akikről érdemes minél többet megtudnunk. Ebben a szép kötetben (…) megkérdeztem, ami eszembe jutott, és amire kíváncsi voltam. Remélem, kérdéseim és a Miklós válaszai új kérdéseket ihletnek, Bálint »Zsiga« fényképei pedig arra, hogy újra és újra szemügyre vegyük ezt az embert, aki fényt hoz a kombinát füstje borította Marosvásárhelyre.”
Szuszámi Zsuzsa ezután a két részre – a tulajdonképpeni beszélgetésre és a dokumentumértékű, gazdag fotóanyagra – tagolódó kötet szerkezetét vázolta fel, amelyet a főszereplő ragyogó humorát, öniróniáját felvillantó limerickek tesznek kerek egésszé, majd a kötetből vett idézettel indította a beszélgetést: „Sok minden voltam, sok minden vagyok, nem tudom abbahagyni a nyüzsgést”.
Hogyan határozta meg a kultúra Nagy Miklós Kund életét, mi volt ebből eleve adott, és miért kellett megdolgoznia? – tette fel a beszélgetőtárs az első kérdést a vásárhelyi művészvilág mindennapjait tökéletesen átlátó Nagy Miklós Kundnak.
– Azt mondtad, hogy Marosvásárhely kultúrájának legjobb ismerője vagyok. A mai kultúrájának – pontosított az ünnepelt –, ugyanis én nem vagyok kutatója a történéseknek, nem vagyok történész vagy művészettörténész, csak mindenbe beleütöm az orromat, mindenbe beleásom magam. Adott volt számomra a város kulturális élete, amelyhez, úgy gondoltam, hogy valamit én is hozzátehetek. Adott volt a kíváncsiság, amivel világra jöttem, és amivel nyitni akarok mindenre, ami körülöttünk történik. De a család is nagyban meghatározta mindezt, az a család, amelyikbe beleszülettem Nagyenyeden, és az is, amelyiket a feleségemmel 56 esztendeje kialakítottunk.
Az elmúlt évtizedek megannyi szerepkörének – tanár, rádiós, rövid ideig „kényszer” könyvtáros, majd újságíró, egyetemi oktató, esszé-, illetve művészeti író, könyvszerző, fotós, kulturálisélet-szervező – betöltésével a művészet mely területének vált leginkább szakértőjévé Nagy Miklós Kund? – hangzott el az újabb kérdés.
– Itt ülnek az első sorban (és nem csak itt) kiváló képzőművészek. Nem véletlenül ülnek itt – érkezett a frappáns válasz. – Jól ismerjük egymást, barátok vagyunk. Én tudatosan elsősorban a képzőművészetbe igyekeztem beleásni magam. De íróemberek, költők, szerkesztők, könyvkiadók is ülnek a teremben, hiszen mindez szintén a „vadászterületemhez” tartozik, ahogy a színház is. Ezt könyvekkel is igyekeztem valamilyen módon példázni. Egy igazi újságíró mindenre kíváncsi, de kell lennie egy területnek, ahol igazán otthon érzi magát, ezt pedig csak úgy tudja elérni, ha szakosodik benne. Én nem végeztem művészettörténeti egyetemet, de úgy gondolom, hogy az a több ezer műterem-látogatás, beszélgetés, kiállításmegnyitó, kurátori munka, amit négy évtizeden át a magaménak mondhattam, elég egyetem volt számomra. Nem biztos, hogy a tudást lexikálisan magamba szívtam, de az biztos, hogy amit tudni lehet az alkotásról, a művészeti látásmódról, azt száz-kétszázezer szájból hallottam, és ebből nagyon sokat tanultam.
A továbbiakban magának a beszélgetésnek a művészete került előtérbe, Szuszámi Zsuzsa azt tudakolta, hogyan hangolódik interjúalanyaira Nagy Miklós Kund, miként „fogja meg” őket.
– Azt hiszem, az emberek a lényemből is kiszűrik, hogy mindenkihez nagyon őszintén próbálok viszonyulni. Ha valaki erről meggyőződik, akkor hajlandó megnyílni, és rábízni a kérdezőre olyan belső, vallomásszerű dolgokat, amiket lehet, hogy különben el sem akart mondani. De újságíróként és szerkesztőként tudnom kell, hogy mi az, amit az elhangzottakból nem akar nyilvánossá tenni az interjúalany, tehát úgy mondjak igazat, hogy az ne legyen valaki számára akaratlanul is negatív kicsengésű.
Nagy Miklós Kund számára a beszélgetés egyfajta kihívás, hiszen mindig „érdekes kipiszkálni azt, amit az illető nem mondott el” – ezért is lett ez az egyik kedvenc műfaja.
– Amikor ismerkedéskor ránézek valakire, igyekszem magamban felmérni, hogy milyen ember lehet. Persze az interjú előtt ennek alaposan utánanézek, hogy kiderüljön, akarok-e egyáltalán az illetővel beszélgetni. Régi újságíróként megvan az a kiváltságom, hogy ezt eldöntsem – tette hozzá.
A következő kérdéskör az értékteremtésre, illetve arra irányult, hogyan kezd valaki esszét, illetve verset írni.
Nagy Miklós Kund elmondta, hogy számára a versírás egyfajta játék, játékos rímkeresés, ami remekül elszórakoztatja, és amibe a humorát is bele tudja csempészni. Nem tartja magát költőnek, a rövid, tréfásan „odaszúró” limerick műfajában viszont szívesen ír, és a társadalmi visszásságokat kimondó, egyes politikusoknak odamondogató szilveszteri, április elsejei vagy farsangi csujogatói is jókedvében születnek.
– De nemcsak másoknak szúrok oda, hanem magamnak is. Az ember kell hogy tartsa magát ahhoz a mércéhez, hogy elsősorban öniróniája legyen – szögezte le az együttlét főszereplője.
A Népújság Erről jut eszembe című, heti rendszerességgel megjelenő rovata is egyféle játéktér kollégánk számára – hangzott el a könyvbemutatón –, a szabadon csapongó, hétköznapjaink megannyi örömére, bánatára, furcsaságára rámutató gondolatok felségterülete.
Utolsó előtti kérdésével Szuszámi Zsuzsa nagyot lépett hátrafele az időben: a kilencvenes évek elején indított kultúraszervező munka motivációját tudakolta, pontosabban azt, hogy volt-e emögött valami szándékosság a művészetekben elmélyülni vágyó újságíró részéről.
– Úgy is mondhatnám, hogy magával ragadott a tánc – jegyezte meg a kérdezett. – Amikor sok nyomorúság, szomorúság, bosszankodás, elkeseredettség után 1989 decemberében felcsillant a remény, hogy minden megváltozik, és végre igazi újságírókká válhatunk, igazi lapot csinálhatunk, még ha fogalmunk sem volt arról, hogy ez pontosan mit jelent, az újságírást is, a rádiózást is meg szerettük volna újítani. Az 1990-es évek végén, illetve a 2000-es években sajtóelméletet és -gyakorlatot, valamint sajtótörténetet tanítottam, és mostanra kiderült, hogy mindaz, amit akkor a diákoknak átadtam, már nem érvényes, illetve csak az érvényes belőle, ami az újságírás lényege: az igazat, a valódit mondani. A kilencvenes években, amikor „lehulltak a régi igák”, szándékunk volt a kulturális életet is megújítani, mindent, ami a magyarság számára érték volt, felfrissíteni, egy szélesebb skálán, magasabb szinten továbbvinni. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy minden alapítványban, egyesületben benne vagyok, és a legtöbb esetben azt akarták, hogy a vezetők között legyek. Én a felkéréseknek mindig csak azt a részét vállaltam el, ahol dolgozni kellett – hangsúlyozta az ünnepelt, majd hozzáfűzte, hogy bár a családja ennek annyira nem örült, mégis mindenben támogatta, elsősorban a felesége vette le róla a hétköznapi terheket, így sokáig például azt sem tudta, hogy hol kell adót fizetni.
A beszélgetés zárókérdése arra próbált rávilágítani, hogy a mai napig kiállításokat megnyitó, művészeti íróként, újságíróként is igen tevékeny kultúrember számára mi jelenti mindebben a kihívást, és ugyanazzal a lendülettel teszi-e a dolgát, mint egy negyedszázaddal ezelőtt.
– Ha nem is ugyanaz a hév, de meg kell próbálnom haladni a HÉV-vel. Most már ingyen felülhetek rá, és utazhatom vele Magyarországon, itt csak az autóbuszon – fogta humorosra a kérdezett, majd komolyabbra fordította a szót: – Ez a hév belülről visz engem tovább. Holnapután (sz. m. március 7-én) itt, a Bernády Házban, amely a második otthonom, az ötszáz-valahányadik kiállítást nyitom meg. Hogy lehetne ezt abbahagyni? Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy bizalmuk van bennem a művészeknek és azoknak, akik az új könyvüket akarják bemutattatni a segítségemmel. Úgy gondolom, hogy csak akkor lehet ezt abbahagyni, ha kidőlök, ledőlök, és alszom egy „keveset”.
A beszélgetőkönyv második része 67 fotót tartalmaz, amelyeket 670 fényképből válogatott ki a kötet főszereplője Bálint Zsigmond fotóművész – aki barátját a hatalmas mennyiségű képanyaggal megajándékozta – felkérésére.
– Ezekből a fotókból, a tekintetből, az arckifejezésből Nagy Miklós gondolatvilága is érződik. Könnyű őt fényképezni, egyrészt mert barátom, és azért is, mert van egy belső humora, amit megpróbáltam a képeken visszaadni – mondta a megannyi kulturális eseményt igazi krónikásként megörökítő fotóművész. Bálint Zsigmond azt is elárulta, hogy a kötet borítóján lévő vicces kép Mikházán készült, amikor cimboráját megkérték, hogy vigyen át két lábost a szomszédba, ő pedig rögtön meglátta bennük a cintányéros móka lehetőségét.
Az együttlét a könyvben szereplő fotók kivetítésével – és az ezekhez fűződő történetek felelevenítésével – folytatódott, majd Nagy Miklós Kund önmagával derűsen szembenéző limerickjeit olvasta fel a kötetből. Az utolsó így szólt: „Van egy úr,/ szép szó a kenyere,/ kapától nem izzad tenyere./ Mindennap szövegel,/ hajtaná tömeg el,/ s harsogna inkább a nyenyere”.