Beszélgetés Virányi Attilával, a Metropol alapító tagjával

Pénteken délután a Vásárhelyi Forgatag keretében lépett színpadra a legendás Metropol együttes. A nagyváradi formáció 1968-ban alakult, és pár éven belül a legnépszerűbb, magyar és román nyelvű dalokat is jegyző együttessé vált, az első hazai hard rock bandaként is jegyzi őket a szakma és máig kitartó közönség. 

A több lemezt is kiadó együttes a diktatúra korlátozásai miatt később felbomlott, tagjai közül szinte mindenki Nyugatra költözött, de a kilencvenes évektől alkalomadtán újra összeállnak egy-egy koncert erejéig. 2014-ben a marosvásárhelyi Jazz&Blues Club látta vendégül őket egy egész estés koncertre és beszélgetésre, nemrég pedig Józsa Erika írt róluk könyvet A Metropol-sztori (Egy tegnapi rockbanda a Holnap városából) címmel. A kötet a sepsiszentgyörgyi ARTprinter Könyvkiadó gondozásában jelent meg, és a Forgatag keretében a koncerttel, valamint a könyvvel kapcsolatosan beszélgetésre is sor került: csütörtök délután a Borudvarban Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója Virányi Attilával, a Metropol Group basszusgitárosával és alapító tagjával beszélgetett.

– A Metropol történetében számos telt házas koncert is szerepel, Marosvásárhelyre hogyan emlékeztek? – tette fel első kérdését Gáspárik Attila. 

– Nagyon emlékezetes koncertek voltak Vásárhelyen is. A mostani énekesünk – Dobos József – ráadásul egy emblematikus marosvásárhelyi figura, a Reflexben játszott és a Vásárhely című közismert dal szerzője. Ami a kötetet illeti, a Metropol-sztorin kívül tudtommal nem jelent meg Erdélyben semmilyen komoly visszaemlékezés a ’60-as, ’70-es és ’80-as évek hazai rockzenei világáról. A könyv többször is utal a Siculus Fesztiválra, annak hangulatára – ott nagydíjat nyertünk, akkor lettünk ismertek és nyílt lehetőségünk saját szerzeményeket játszani. Erről nagyon szép emlékeim vannak, ráadásul most benne vagyok az újjáalakult fesztivál zsűrijében. Marosvásárhelyen 1981-ben a sportcsarnokban volt egy híres koncertünk, azt követően 2014-ben tértünk vissza ide, a Jazz&Blues Clubba. A nyolcvanas évek eleji koncerten óriási cirkusz lett, mert a rendőrség lekapcsoltatta a villanyt, és később tudtam meg, hogy a rendőrök a folyosón sokakat megvertek, kiskorú gyerekeket is bántalmaztak. Sajnos nem lehetett revansot venni, ezt a mai napig bánom. Csak azzal tudtunk némiképp kompenzálni, hogy a 2014-es dzsessz-klubbeli koncerten többször említést tettünk erről. Egy másik, legendássá vált marosvásárhelyi eseményünk a Művész moziban volt, ahol egy koncert volt meghirdetve, de végül kettőt kellett tartanunk. A fényeffektusaink nagyon jól kijöttek a fehér háttér előtt, a szekusok hosszú jelentéseket írtak róla. Az emulziós fénnyel sokszor játszottunk, nem csak a közönség, hanem mi is gyönyörködtünk benne. Sokat játsztunk ugyanakkor színházban, volt bérletes előadás-sorozatunk is. Az ifjú W. újabb szenvedései című szerzeményünk az első erdélyi rockmusical volt. 1973-ban volt a premier, a darab öt évig ment a nagyváradi és erdélyi színpadokon.

– Abban az előadásban minden benne volt a hippikorszakról, az is, amit még akkor nem tudtunk. A Metropol idén egy ötvenéves történet – ti voltatok az a rockzenekar, amely elementárisan újat hozott a hazai zenei színtérre. Készültetek erre a szerepre, vagy ez csak úgy kialakult?

– Az elején csak baráti közösség voltunk, nagyváradi csóró gyerekek, el nem tudtuk volna képzelni, hogy a szüleinktől például gitárt kérjünk ajándékba. Nem voltunk gimis csapat, előfordult, hogy lakodalomban kellett pénzt keresnünk, de mindenképpen saját szerzeményeket akartunk játszani. Ezért jött kapóra a Siculus Fesztivál. Az elején bennünket is meglepett, hogy milyen jól fogadott a közönség. A cenzúra miatt kezdtünk versfeldolgozásokat játszani, kortárs költőktől is, például Mátza Gyulától. Ezek egyike volt a kis négysoros szöveg, az Égig érhetne az ének – végül ez lett az első lemezünk címadó dala, máig az egyik legnépszerűbb szerzeményünk. A Siculus Fesztiválon éreztem, hogy saját szerzeményekkel meg tudjuk állni a helyünket. A sepsiszentgyörgyi színház hármas felállásban leszerződtetett minket egy turnéra, ez eredményezte A három fiú című dalunkat. A Székelyföldet jártuk végig. ’78-ban felvettük a fehér albumot, az első erdélyi magyar rocklemezt. A maihoz képest egészen más zenehallgatási kultúra létezett akkoriban, a mérvadója az volt egy együttesnek, hogy adott-e ki lemezt. A mi lemezünk 25 ezres példányszámban kelt el, ez hatalmas szám volt akkoriban, később újra ki kellett adni, és az újrakiadás is elfogyott. Az Electrecord igazgatója ekkor hívott fel, és elmondta, szeretnék, ha román nyelvű repertoárral is fellépnénk. Az együttesben nagy viták dúltak erről, de a közönség ragaszkodott hozzá. Végül óriási siker és lelkesedés lett az eredménye a román hallgatóság részéről. De a sekuritate és a cenzúra pokollá tette az életünket. A Nektek című lemezünk borítóját egy nyugatnémet fényképezte – emiatt és a hátoldali képkompozíciók miatt a két következő koncertünket betiltották. Holott a Metropol harmadik lemezét tartják a szakmában sokan a hazai hard rock kezdetének, Ráduly Bélucinak nagyon különleges hangja és énektechnikája volt. A Phoenixék mondták, hogy ugyan ők is jól szólnak, de zenéjükben ők román zenekar, a Metropol pedig nemzetközi. A Phoenixszel amúgy nagyon jó volt a kapcsolatunk, volt egy közös turnénk is, a híres turnéjuk, ami után leléptek. Egy nagy Zelmer hangfalban csempésztek ki egy terhes barátnőt. Ilyen idők voltak akkoriban.

– 1977-ben karitatív koncertet tartottatok az iskolátok leégett könyvtárának megsegítése céljából. Ez akkor szinte elképzelhetetlen dolognak számított…

– És előtte az ifjúsági klubban tartottunk egy hasonló koncertet az árvízkárosultaknak. Az ottani erkélyre csináltattunk egy montázsos plakátot, amely a koncerten eltűnt, máig nem tudjuk, hova. De nagyon sok mindent újra és újra felfedeztünk, fedezünk. Az idei évfordulós koncertsorozatunkat például Montrealban kezdtük, a fotós ott mesélte el, hogy kiskorában Costineşti-en látott minket, és az egyik, később általam átküldött fotón megtalálta saját magát. A Phoenixtől kapott Zelmer erősítőnk (eredetileg ehhez tartozott az említett hangfal) rocktörténeti kultusztárgy, egy időben elkeveredett, de mindig visszavásároltuk. A nagyváradi, október 20-i jubileumi koncertünkön ismét szerepet kap.

– A Metropol nemcsak rockzenekar volt, hanem önbizalmat is kaptunk tőle: van saját zenénk, nem kell csak külföldit hallgatnunk, ráadásul a ti mintátokra sokan indultak, és a hazai könnyűzene láthatóvá vált. Ma neked, nektek, úgy érzem, nem csak nosztalgia a rockzene. Hiszen mindig volt civil foglalkozásotok is…

– Egy lemez kiadásából nem lehetett megélni, de mi jól éreztük magunkat. Az első lemezünkért kevesebb pénzt kaptunk, mint amennyi egy kezdő színész átlagfizetése volt. De mindig úgy véltük, ha sikerül egy olyan koncerten játszanunk, ahol mi és pár száz ember jól érzi magát, az óriási dolog. Amikor 15.000 ember elkezdte énekelni az Égig érhetne az ének című dalunkat, lúdbőrözött a hátam. A Hideg hajnal című számunk NDK-toplistára került, meghívtak minket, minden le volt szervezve, elment a felszerelés, és rá két napra kellett indulnunk, de az útlevelünket nem adták ki. Ez volt az első olyan turnénk, ahol itthon maradtunk, és ezt sok hasonló követte. A nyíregyházi koncerten például már ki voltak árusítva a jegyek, de a Bihar megyei pártbizottság nem engedte, hogy elmenjünk. Utána a Dinamittal és az Omegával leszervezett, közös koncertünkre sem engedtek ki. A Szovjetunióban egy hónapos turnén kellett volna részt vennünk, Szentpétervártól Vlagyivosztokig játsztunk volna sportcsarnokokban, de arra sem engedtek el, mert „hosszú a hajunk és bozgorok vagyunk”. Akkor azt mondtuk: a hajunkat levágathatjuk, a szakállunkat leborotválhatjuk, de olyan nevekkel, mint Trifán, Orbán, Ráduly és Virányi, számunkra már semmi esély sincsen. Még a Szovjetunióba sem engedtek ki! Ez volt az a momentum, amikor eldöntöttünk, hogy lépni kell. 1982-ben a váradi sportcsarnokban tartottunk egy nosztalgiakoncertet, ahova meghívtuk az összes, egykor Metropol-tag zenészt. Az utána lévő afterpartyn már tudtuk, hogy vége. 1981-ben disszidáltam, Magyarországra, majd Németországba költöztem. Akik itthon, illetve Magyarországon maradtak, próbálták különböző felállásokban életben tartani a Metropolt, de az már nem volt ugyanaz. 

Emlékezetes és sorsfordító pillanat a zenekar történetében a Román Televízió magyar adásának 25. évfordulója. Ez 1994-ben volt, Székelyudvarhelyen tartották, egy Blackflash című ünnepség keretében. Boros Zoltán felhívott és felkért egy rövid fellépésre. Valami csoda folytán sikerült mindenkit összeszedni – 12 év után találkoztunk először, másnap volt a koncert. Az öltözőben próbáltunk egy rövidet, és újra színpadra állt a Metropol. Hatalmas sikerünk volt! Nem hittem volna, hogy ennyien ismernek és szeretnek még minket. A fogadtatáskor úgy éreztem, hogy megéri folytatni, de sajnos rövidre rá Béluci meghalt, elütötték az út szélén, miközben az autóból pakolt ki valamit. A tragédia mindannyiunkat mélyen megrázott, de mégsem ért véget a történet – a Metropol azóta össze-összeáll, és olyan kon-certeken vesz részt, amelyek különböző eseményekhez, jubileumokhoz kötődnek. Nagy sikerünk, hogy Ráduly Béla nagyváradi szülőházára sikerült emléktáblát feltetetnünk és egy emléklemezt is kiadtunk. A Metropol időközben az első, nem anyaországi bandaként a magyarországi Rockmúzeum tagja lett, ott is megemlékezhetnek róla a látogatók. Hamarosan sor kerül az ötvenéves jubileumi rendezvényünkre: október 20-án a nagyváradi színházban lépünk fel egy olyan koncerten, amelyre meghívtunk mindenkit, aki egykor a Metropol tagja volt, A.G. Weinbergertől Trifán Lászlóig. Nem ide tartozik, de érdekes adalék, hogy 2005-ben bele tudtam tekinteni a szekusirataimba. 

Mint kiderült, a próbatermünket bemikrofonozták, több éven keresztül 24 órás folyamatos lehallgatással „tiszteltek meg” külön fordítókkal. 27 ügynök és 17 spicli foglalkozott ezzel. A nagyközönség számára is érdekes részleteket a kötetben is megjelentettük. 

A könyv tartalmaz továbbá egy CD-lemezt Fél évszázad Erdély rockszínpadán címmel, 18 számmal és Józsa Erika egy dalával – mondta a sztorikban, történetekben és poénokban gazdag beszélgetés során Virányi Attila.