Beszegezték a hetedik művészetet

A főtéri épületek némelyikének homlokzatán még látható néhány címer. Közülük azokat szeretem, amelyeket nem kell idővel és politikai változások nyomán cserélgetni. Érdekes, hogy nagy részük az 1800-as évszámmal kezdődik. Ebből arra következtethetünk, hogy 150-200 évvel ezelőtt elődeink időtállóbban tudtak jelezni, jelképeket alkotni. A megmaradt különböző címerek azóta is a korabeli sajátos világra utalnak.

Az egykori Csizmakészítő Társulat székháza fölötti is már 126 éve üzeni az arra járóknak, hogy szorgalmas mesteremberek maradandót és szépet alkotnak. Az évszázadnál is hosszabb idő alatt a címer előtt sok minden megváltozott, tulajdonosok és lakók cserélgették egymást, szórakozni vágyók és művelődni szeretők tolongtak az épület felé. Letűnt ifjúságunk egyik legked-vesebb időszaka, amint a Select mozi nagy művészfilmjeihez sorban álltunk. A mai piff-puff filmek borzalmából visszatekintve, nosztalgiával és büszkeséggel emlékezünk a Szegénylegények, A vörös sivatag, a Nagyítás (Blow up), a Hamu és gyémánt maradandó élményeire. Ott láttuk mi azokat.

Állok a szűk udvaron, ahol az egykori művészi értékű filmszínház két kijárati ajtaja préselt lemezzel van bedeszkázva: beszegezték a hetedik művészetet. Ha emlékezetem nem csal, egykor hét filmszínház működött városunkban, egy hétig vetítettek egy jó filmet, és végig volt közönség, mert volt színvonal, ami vonzotta a mozirajongókat. 

Állok a szűk udvaron, s nézem, hogy mi maradt abból a szép időből, amikor fiatalok voltunk, s amikor Monica Vitti, Marcelo Mastroiani, Jane Fonda, Latinovits Zoltán voltak a felnövekvő ifjúság példaképei. Valahol az utolsó szónál romlott el valami – a példaképeknél. Nézem a megváltozott szűk udvart az ajtókon levő idétlen takarással, de ott áll még félhomályban a fekete márványtábla:

A HONALAPÍTÁS

EZREDÉVES MAGYAR NEMZETI NAGY

ÜNNEPÉLYÉNEK ÖRÖK EMLÉKÉRE

A CSIZMAKÉSZÍTŐ TÁRSULAT

MAROS-VÁSÁRHELYTT

1896

Ez alatt gyújtottuk meg a kétórás művészi feltöltődés után cigarettánkat, s amikor kiléptünk a kapu alól, nagyot szippantottunk a főtér levegőjéből. Akkor az is más volt.

Tudom, nem ez a legszebb épülete a városnak, de az egykori ifjúságunkból megőrzött emlékek miatt még ma is szeretjük. Szeretjük akkor is, ha szűk az udvar, ha sötét a kapualja, ha már rozoga kezd lenni az ablakráma, s a vakolat is omlani kezdett. Ez még az a város, amikor súlytalanul tudtunk kacagni, amikor még hittük, hogy a szépség és a szerelem igaz a filmekben meg az életben egyaránt. Hittük, hogy az álmok tiszták, és őszinték a szavak. 

Felnézek a homlokzat fölött őrködő címerre. Egy csizmakészítő mester és egy félcipőt kézben tartó nőalak őrzi a múltamat, az egykori polgárváros múltját, őrzi ezt a főteret sártengeres idejétől a virágóra megjelenéséig, egykori szökőkutas korától a rózsák nyílásáig, mintha azóta is csak ő nem változott volna.