Bemutatták a Nemes Leventével készített interjúkötetet

„Este Hamletet játsszunk”

Az, hogy Sepsiszentgyörgy ma a Székelyföld egyik kiemelkedően fontos kulturális központja, közismert tény. Ez azonban nem volt mindig így, a város sokáig nem játszott számottevő szerepet a magyarság művészeti életében – a változás (egy rövid, a hatvanas évek végére, hetvenes évekre tehető pezsgő időszak kivételével) a kilencvenes években következett be, egy hosszabb, de stabil folyamatot követően ekkor érte el a kulturális térben azt a rangot és hírnevet, amely mindmáig tart. És ez a változás legfőképpen a színháznak köszönhető: Barabás Olga és Bocsárdi László produkciói megváltoztatták a város arculatát is, kineveltek egy új, a művészet iránt fogékony, színházkedvelő és színházértő közönséget, nyomukban pedig „felébredtek” a többiek: ma már számos kulturális egyesület és kortárs művészeti műhely működik a pezsgő művészeti életéről ismert városban, amelynek díjat díj után nyerő színháza nemzetközi berkekben is híressé vált. És e mögött a változás mögött tulajdonképpen egy ember áll: Nemes Levente színművész, aki, miután a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Állami Magyar Színház igazgatójává vált, konokul hitt a lehetetlenben, makacsul és szinte bolond módjára bízott abban, hogy az elsősorban nem az újdonság azonnali elfogadásáról ismert tömbszékelységben érdemes és lehet is nívós színházat csinálni, lehet az álmos mezővárost kulturális központtá emelni. Ő volt az, aki a sepsiszentgyörgyi színházhoz szerződtette a gyergyói Figurától Bocsárdi László és Barabás Olga rendezőket (pár színésztársukkal egyetemben), ő volt az, aki tartotta a hátát a kezdeti értetlenséghullámot feltartóztatandó, ő volt az, akinek több mint egy évtizednyi igazgatói tevékenysége alatt a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején szinte teljesen tönkrement, a társulata nagy részét elvesztett, már csak kabarékat játszó, a létfenntartásért saját színészei szerepeltetésével divatbemutatókat lebonyolító, a legeldugottabb kultúrházakban gyakran petróleumlámpa fényénél játszó, mélyen lenézett teátrumból európai hírű színházat hozott létre – olyat, amelynek előadásait rendszeresen díjazzák a legrangosabb fesztiválokon, olyat, amely a Reflex fesztivált szervezi. Nemes Levente megváltoztatta a színházat, a színház pedig megváltoztatta a várost.

Minderről szó esik abban a kötetben, amelyet kedd délután mutattak be Marosvásárhelyen, a Bolyai utcai Gemma kávézóban. A Nemes Levente című beszélgetőkönyv bemutatóján Nagy B. Sándor dramaturg, az interjúkötet írója telt házas közönség jelenlétében beszélgetett az idén 84 éves, ma is aktív színművésszel, egykori színházigazgatóval. Beszélgetésük végigívelte a medgyesi származású Nemes Levente életútját a marosvásárhelyi gyerekkorától, családjától, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben és a Székely Színházban töltött éveitől a jelenig. A számos történettel gazdagított, rendkívül őszinte beszélgetés során hallhattunk arról, hogy kommunista meggyőződésű édesapja után miként vált fiatalon a rendszer lelkes és forrófejű hívévé, majd a betelepítéseket követően annak ellenzőjévé, milyen volt a kapcsolata Tompa Miklóssal és Harag Györggyel, illetve miért volt egymással rossz viszonyban a hazai magyar színjátszás e két legendás rendezője, hogy milyen volt az élet a Székely Színházban, ahol – jól megindokoltan ugyan, de – a legtöbb esetben csak a negyven év fölötti színművészek kaptak főszerepeket, illetve miért távozott kissé meggondolatlanul Sepsiszentgyörgyre. Az ott töltött évekről szóló beszámoló során pedig elmondta, hogy a nyolcvanas évek végére miért és hogyan került padlóra a Sepsiszentgyörgyi Színház, illetve kétszeres (egy nagyon rövid és egy hosszú periódus) igazgatósága alatt miként próbált ezen változtatni, és e változást végül hogyan és milyen áldozatok árán sikerült véghezvinnie. Hallhattunk arról is, hogy milyen fantasztikus produkciókat eredményezett Barabás Olga és Bocsárdi László rendezői „vetélkedése”, és arról is, hogy e művészszínházi változást gyakran éppen azok nem értékelték, akik számára a legtöbbet kellett volna jelentenie: a színházat eltartó, városvezető politikai testületek, amelyeknek a színházművészethez mit sem értő, de döntéshozói joggal bíró képviselői gyakran pénzmegvonással akarták kizsarolni, hogy az időközben magának nemzetközi rangot kiharcoló teátrum visszatérjen a könnyed, gondolkodást nem igénylő kabarékhoz, azaz visszazüllessze saját magát a nyolcvanas évekbeli sokadrangú, vidéki népszínházi színvonaltalanságba. Nemes Levente több, mondhatni sajnálatosan jellegzetes történettel illusztrálta, hogy miként is történtek eme tárgyalások, és azt is hozzátette, hogy a színház alkalmazottai inkább a bérük egy részéről mondtak le, mintsem a magas kultúra szolgálatáról. 

A kötettel kapcsolatosan a Marosvásárhelyen született Nagy B. Sándor elmondta, ezelőtt tizenhárom évvel merült fel a könyv megírásának ötlete. – Elég rég kezdődött ez a történet, 2010-ben kezdtünk el beszélgetni Leventével, akit gyerekkorom óta valamilyen szinten ismerek: 6-7 éves koromban az ő meselemezét hallgattam, a szüleim pedig szavalóversenyekre jártak, és tőlük hallottam, hogy milyen nagyszerű élmény volt számukra a Nemes Levente és Illyés Kinga vásárhelyi pódiumműsorait látni, hallgatni. A marosvásárhelyi művészeti egyetemi időszakom alatt láttuk először a szentgyörgyi színház nagyon izgalmas előadásait, és tudtuk, hogy ő az igazgató. Az egyetemet követően én is oda kerültem, 2006-tól nagy örömömre a színházban kezdtem dolgozni – akkor Levente már nem volt igazgató, de olyan híre, kisugárzása és személyisége volt, hogy a kollégák rendszeresen idéztek tőle. A könyv születése onnan indult, hogy szerettem volna őt jobban megismerni mint színészt, intézményvezetőt, rendezőt, filozófust, gondolkodót. Amikor felvetettem, hogy kezdjünk egy beszélgetéssorozatot, amelyből akár könyv is születhet, igent mondott rá, de nem amiatt, hogy róla készüljön egy kötet, hanem a szentgyörgyi színház történetének megörökítése, annak népszerűsítése okán. Minden turnéra együtt utaz-tunk, állandóan nálam volt a hangrögzítő, és folyamatosan beszélgettünk. A könyvből első nekifutásra négy fejezet készült el, szóba került, hogy kiadja a Polis kiadó a Prospero sorozatában, el is küldtük e fejezeteket. De a rengeteg munka és elfoglaltság miatt megállt a dolog, elakadtunk. Az elmúlt években nekem emiatt folyamatosan lelkifurdalásom volt, míg a Levente tavalyi, kettős évfordulója alkalmából – hatvan éve végezte az egyetemet és ötven éve sepsiszentgyörgyi színész – a színház igazgatónője, Pál Ferenczi Gyöngyi megkeresett, hogy jó lenne, ha a készülő könyvből végül valóság válna. Szerzett hozzá kiadót, támogatót, és a könyv tavaly decemberben végre elkészült. A jelenlegi, végső formájában 14 fejezetből áll. Sok mindenről szól, a pályája mellett az életét is végigkövethetjük a lapjain – mondta Nagy B. Sándor.

– Én nem ragaszkodtam e kötet megjelenéséhez, sőt úgy éreztem, hogy nem vagyok alkalmas arra, hogy egy könyv összeállításához elég legyek – tette hozzá Nemes Levente. – De közben végig éreztem, hogy Sanyinak fontos ez. És miután megjelent, nagyon-nagyon megszerettem. Úgy vélem, hogy a borítóján látható fénykép mindent elmond rólam: a könyvben is szerepel az, hogy milyen fontos volt az életemben a kudarc. Fontosabb volt számomra, mint a siker. A kudarcokból lehet igazán tanulni. Engem nagyon sok kudarc ért, de valahogy úgy teremtett a Fennvaló, hogy a hasznukra tudtam fordítani a kudarcaimat. A sepsiszentgyörgyi színházat nem én csináltam, azt Bocsárdi csinálta, ő volt a művészeti vezető. Miután kineveztem annak, olyan színvonalon végezte a saját feladatait, hogy egyebet nem kellett tennem, csak megpróbálnom az én feladataimat olyan színvonalon teljesíteni, mint ő a sajátját. Az én feladatom pedig az volt, hogy a művészi munkához szükséges feltételeket mindenféle tekintetben megteremtsem. Az ismereteim folytán úgy próbáltam szervezni az egész színház életét, hogy a ruhatárosnő azt mondja, hogy este Hamletet játsszunk. Hogy úgy érezze, hogy ő maga a színház. És mindenki így érezze, mert nem a színészeket szolgálja ki a műszak, a fodrász, a díszletező, hanem a színpadot és a színpadon keresztül a közönséget – hallottuk Nemes Leventétől az érdekes, számos történetet, sztorit tartalmazó beszélgetés során, amely megidézte a közelmúltat, és amelyből neki köszönhetően közeli ismerősként sejlettek föl a huszadik századi marosvásárhelyi és sepsiszentgyörgyi színházi élet legendás alakjai is.