Belső kényszer az örök kísérletezés

– Ha festő lakásába lép az ember, számít képekre, de ilyen sokra aligha. Tágas otthonotok minden fala sűrűn tele van festményekkel, grafikákkal. Pályád minden periódusából találhatók itt munkák?

– A legrégebbi időszakból nem nagyon van. Anyukám jóvoltából szétszóródtak az otthoni munkáim. Ajándékozott belőlük mindenkinek, anélkül, hogy megbeszéltük volna. Meg áthozni sem lehetett a határon annak idején. De volt egy olyan periódusom is itt, amelyből alig maradt képem. Akkor történt, amikor a színháznál dolgoztam és képcsarnoki kiállításokon is részt vettem, és masszívan vásároltak. Anyagi szempontból, a család fenntartása, a lakáshelyzet megoldása tekintetében ez nagyon jó dolog volt. De egyszer, egy kiállításnyitó után, amelyen minden képem elkelt, hazajöttem, körbenéztem, alig volt itthon munkám. Nagyon rossz érzés fogott el. Akkor eldöntöttem, hogy még többet kell dolgoznom, még több alkotást kell megőriznem. Ha ma lépek be a lakásba, nyugodt lehetek, mert annyi munkám van, hogy szinte magam sem tudom nyilvántartani.

– Tényleg képtári gyűjteménynek is beillene. Negyven éve vagy Budapesten. Az itteni pályád négy évtizede jól kirajzolható a megőrzött művek tükrében, vagy vannak hiátusok? 

– Az utóbbi húsz év gazdagabban van jelen. De nem tudnám megmondani, hány munkám van itt és szerteszét a világban. Soha nem írtam fel, melyik hova került. Annyi képem van, hogy külön titkárnő kellene, aki számon tartsa valamennyit. Sok értelme nem is lenne egy ilyen nyilvántartásnak. A lényeg az, hogy rengeteget tudok dolgozni, amióta nyugdíjas vagyok, különösen sokat. Nagyon nagy kedvvel és szeretettel festek, grafikázom. Az életkor előrehaladtával nem veszett el, inkább fokozódott a munkakedv, ami mindig is bennem volt. És van egy szerencsés képességem, ami nem mindenkinek adatott meg: gyorsan dolgozom. A kellő technikai tudás az alkotómunkában is nagy előny, felhajtóerő.

– Tegyük hozzá, hogy ebben a szép budapesti lakásban észszerűen és gyakorlatiasan oldottad meg a munkatér kérdését, de kimondottan festésre alkalmas műtermed nincs. Itt főként grafikával foglalkozhatsz. A festményeid nagy hányada tavasztól őszig a vidéki otthonotokban születik, ahol bármikor festésre ösztönözhet a műterem. Azt különben, hogy mikor melyik alkotói éned, a festői vagy a grafikusi jelentkezik erőteljesebben, talán ez is meghatározhatja. De mitől függ az, hogy mikor győz az absztrakt látásmódod a világ hagyományosabb ábrázolása fölött, és fordítva? Te ugyanis a folyamatosan megújulni képes, a különféle irányzatokat különösebb nehézségek nélkül váltani tudó művészek közé tartozol. 

– Igen, belső kényszer az örök kísérletezés. Ez mindenféleképpen megmutatkozik. Méretben, anyagok használatában, igyekszem különböző festékeket kipróbálni. Nem is tudnék úgy dolgozni, hogy ugyanazt ismételjem. Szeretem a változatosságot, rengeteg minden kavarog a fejemben, mindezt lehetetlen egyszerre kivetíteni. Izgat az újdonság, mindig valami újjal próbálkozom.

– Azok az erdélyiek, akik csak a szülőföldön készült munkáidat ismerik, eléggé meglepődnének, ha a későbbi formabontó kísérleteiddel, alkotásaiddal, az absztrakt festményeiddel, grafikáiddal találkoznának.

– Erről az jut eszembe, hogy évekkel ezelőtt a Budapest Galériában rendezett egyéni kiállításom vendégkönyvében találtam egy szemrehányó beírást. Az erdélyi származású, de már itt élő festőművész, Finta Edit kérdezett rám csalódottan, hogy hol van a Földanya. Mert ő a régi képeimre emlékezett, és az akkori munkásságom egészen más volt. Hát közben én is más lettem. 

– Tényleg, hol van a Földanya? Benned van valahol?

– Igen. És a munkáimban is, úgy érzem. Rengeteg figurális dolgom is van, amikben ez nyilvánvaló. Az említett budapesti nagy egyéni kiállításomon viszont egységes anyagot akartam bemutatni, a figurális képeim ezért kimaradtak. 

– A kérdést kissé módosítva, kifordítva úgy is megfogalmazhatnám, hogy hol őrzöd magadban az anyaföldet?

– Olykor valahol mélyen, máskor olyan helyen, ahol elevenebben érzékelhető a jelenléte. Én különben mindig érdekesen álltam hozzá a honvágyhoz. Tizennégy éves koromban elkerültem Gyergyóalfaluból. Marosvásárhelyen honvágyam volt Alfalu után. Majd Kolozsvárra mentem, ott szintén vágytam haza, Alfaluba. Visszakerültem Vásárhelyre, ott is Alfalu szólított vissza. És Budapesten is a szülőfalu üzen utánam.

– Alfalu tehát az alfa és az ómega?

– Mindig előjön. Erős az emberben a gyermekkor nosztalgiája. De az az igazság, hogy még mielőtt végeztem volna, de azután még inkább, eltökélt szándékom volt, hogy olyan központhoz kerüljek minél közelebb, ahol minőségi kihívások érnek. Ahol küzdeni kell, és naponta meg kell mutatni, hogy mesterségbeli szempontból mit tud az ember. Tehát ha tehettem volna, már akkor ide jöttem volna. Diplomával, vagy esetleg anélkül is. Persze esetleg gondolhattam volna akkoriban Bukarestre is, de oda nem vágytam.

– A hatvanas, hetvenes években azért még Marosvásárhely számíthatott kihívásnak számodra.

– Az is volt. Sokszor gondolok rá. A Színek és helyszínek című könyvemben is leírtam, hogy olyan fantasztikus művészcsoport jött akkor ott össze, hogy Marosvásárhelyt az akkori romániai magyar képzőművészeti élet élvonalába röpítette. Nagy Pál, Balázs Imre, Haller Jóska, a szobrászoknál Bálint Károly, Hunyadi Laci s még sorolhatnám bőven a neveket, akik olyan kivételesen erős csoportot alkottak, amely nemcsak szakmai tudásával tűnt ki, hanem a megújulásra való igényével is. Miközben a régi hagyományokról sem feledkezett meg. Nagyon szép, jelentős megyei kiállításaink voltak. De sajnos már múlt időben kell beszélnem erről.

– 1977-ben települtél át Budapestre. Erdélyben akkor már elismert művész voltál. Itt még nem nagyon ismerhettek. Mennyi időt vett igénybe az a kihívás, hogy a magyar fővárosban is ismertté tegyed a művészetedet?

– Soha nem ambicionált, hogy nagyon ismert legyek. A mai napig egyszerű embernek érzem magam. Nem vágyom címekre, különösebb elismerésekre. Kaptam életműdíjat a Hargita Megyei Tanácstól, azt is eléggé vonakodva fogadtam el. Szerintem az önbecsülés a legfontosabb. Az embernek tudnia kell, hol a helye, ismernie kell a saját értékeit és hiányosságait. Leginkább ez viheti előre, nem a kitüntetések. 

– Mi az, ami szakmailag, alkotói szempontból itt, Budapesten többletet adott?

– Az itteni képzőművészeti események rangját, sokaságát nem lehet összehasonlítani a marosvásárhelyiekével. Kivételes hazai és nemzetközi egyéniségek kiállításai kínálják itt a káprázatos látnivalót, a művészi élményt. A galériák rendszeres és visszatérő látogatója vagyok, különösen a téli időszakban. Sok olyan kiválósággal találkozhattam, akiket fiatal koromban csak könyvből ismerhettem. És ez csupán egy a főváros nyújtotta számos előnyből.

– Értelmetlen feltenni az olyan kérdéseket, hogy mi lett volna, ha… Mégis néha ez is beszédes lehet. Tehát: mi lett volna, ha otthon maradsz? Vajon akkor is ilyen irányba fordult volna a művészeted?

– Biztos! Már Vásárhelyen az újítók élvonalához tartoztam. Nagy Pállal együtt a kísérletezés, az újat akarás terén próbáltunk kitűnni. Elég meghökkentő munkáim is voltak. Nem kétséges, hogy ebbe az irányba haladtam volna. De persze mostanában is csinálok figurális dolgokat. Nem tudok egyetlen vonalra beállni, mert azonnal hiányérzetem van, ha csak egyvalamivel foglalkozom.

– A lakásban kifüggesztett képek is azt sugallják, hogy az emberi arc és karakter, a portré továbbra is érdekel. A teljes képfelületet kitöltő, de kisméretű arcképek sorozata mindegyre magára vonzza a tekintetet. Erőteljes, markáns portrék. Néhányat nemrég a Múzsában is reprodukáltunk. Körben érdekes szoborfejek, maszkok is arra vallanak, hogy ez a téma számodra alkotóilag is kimeríthetetlen. A méretes, formabontó festmények más szempontból mozgatják meg a fantáziát. Jól megfér a két vonulat egymás társaságában.

– A kisebb méretre az egészségi állapotom kényszerített mostanában, de jól fogadtam, mert nagyon régóta nem festettem kisméretű képet, és a kicsi kép is tud nagy lenni. Ami pedig az absztrakt képeimet illeti, annak a befogadását, fogadtatását talán a zenehallgatással tudnám párhuzamba vonni. Ahogy a koncerten a zene hanghatásai így vagy amúgy befolyásolják a hallgatókat, különféle érzelmeket, hangulatokat váltva ki belőlük, ugyanúgy az absztrakt munkákat felvonultató kiállításokon a nézőknek a színek, formák összhatásaira kell hagyatkozniuk.

– Színeket említettél, de fekete-fehérben is van elég mondandód. A grafika mit nyújt számodra?

– A rajzolást, a grafikát mindig nagyon szerettem. Olyan kikapcsolódást jelent a festmények után, ami feltétlenül fontos. Bár valahogy én a grafikákat is színesben szoktam látni. De ez már szakmai ártalom.

– Apropó szakma. A polcokon élükre állított mappákban sorakozó rajzok, metszetek mellett a lakásban néhány bábu is feltűnik. Nem sok, noha hosszú bábszínházi pályád során rengeteg bábot terveztél. Nincs hiányérzeted, hogy ez már egy ideje kimaradt az életedből?

– Nyugdíjazásom után abba kellett hagynom a bábtervezést, és nem mondhatnám, hogy olykor nem éreztem a hiányát. De be kell vallanom, hogy festeni, rajzolni mégiscsak jobban szerettem. Számomra ezért is volt sima az átmenet a nyugdíjas életbe, ami egyes embereknek, akik nyugdíjasként nem tudnak mit kezdeni magukkal, tragédia. Egyébként a vásárhelyi, majd a budapesti bábszínházi munkám is sok elégtételt nyújtott, nagyon szerettem csinálni. Volt úgy, hogy abbahagyhattam volna, mert vidáman lehettem volna szabadúszó itt Budapesten, de a gyermeki reakciók, amiket a színházban tapasztaltam, mindegyre marasztaltak. Amikor szünetben vagy előadás után kirohantak, és lelkesen, örömmel meséltek a friss élményükről, mindig úgy éreztem, hogy ehhez én is hozzájárultam, folytatnom kell, mert nem mindegy nekik, milyen látványban van részük a bábszínházban.

– Érezted-e valaha, hogy a bábtervező munkád visszahatott volna a festészetedre?

– Külön kezeltem ezt a két ténykedést. Talán olyan értelemben beszélhetünk kölcsönhatásról, hogy ugyanolyan igényességgel terveztem a bábokat és a díszleteket, mint amilyen igényesen próbálok festeni és rajzolni. Bábtervezőként különben nagyon szép sikereket értem el a szakmában. Kaptam televíziós tervezői díjat, volt egy operasorozat, aminek a bábvariációját én terveztem, dolgoztam berlini színháznál, ami ugyancsak nagy élmény volt, a mi hajdani nagy rendezőnőnk, Szőnyi Kató rendezte a darabot. Ezek mind szép élmények voltak, különösen azok után, hogy a romániai diktatórikus rendszer kényszerítő hatására el kellett jönnöm Marosvásárhelyről.

– Az emlékeid egy részét könyvbe is beemelted. Többrétű foglalatosságaid mellett az írás hogy került a képbe?

– Nem is tudom, csak úgy kikívánkozott belőlem. Valahogy úgy éreztem, hogy nem is magamról beszélek, hanem az alfalvi képzőművészek nevében írom, róluk van mondanivalóm, meg persze a marosvásárhelyiekről is. Örülök, hogy ez előjött a múltban átéltekből. Szeretek írni. Az egyik könyvvásáron, amikor már túl voltunk a dedikáláson, mondtam, hogy sietek haza, várnak az ecsetek, festenem kell, amire egy íróember megjegyezte: nem biztos, hogy jól választok, lehet, hogy inkább írnom kellene.

– Ha már itt tartunk, és újra szóba hoztad Alfalut, talán te vagy a legilletékesebb a sokszor feltett kérdés megválaszolására: mi a titka annak a páratlan képzőművészeti kirajzásnak, amely ebből a gyergyói nagyközségből indult? Az eltelt hat-hét évtizedben több mint harminc hivatásos művész került ki onnan. 

– Szerintem a példák nagyon fontosak voltak. Elsőként én léptem erre a pályára, majd sorjában követték egymást a képzőművészetet hivatásként választó tehetséges fiatalok, Sövér Elek, Márton Árpád és a többiek. Vonzotta őket a nagyszerű vásárhelyi művészeti középiskola, majd az egyetemek. De nyilván a személyes példán túl valami fontosabb is közrejátszhatott abban, hogy ilyen sokan és folyamatosan váltak alkotóművésszé. Nem tudom megmondani, mi az. És tulajdonképp az a benyomásom, hogy a település lakóiban nem is tudatosodott eléggé a jelenség, illetve annak a fontossága. Pedig szerintem tényleg csoda! A világon nincs még egy ilyen, hogy ennyi művész származzon egy faluból. Mondom, tényleg nem tudom, mi ennek a magyarázata, de nem is baj, ha titok marad. Nagyon örülök, hogy megírtam, megjelentettem ezt a könyvet, és annak is, hogy évekkel ezelőtt a Budapest Galériában megszerveztem az alfalvi művészek kiállítását. Belekezdtem egy olyan kiállítás előkészületeibe, amely a Műcsarnokban nyílt volna meg, de ezt az egészségi állapotom miatt utóbb abba kellett hagynom. Hangulatilag az is visszavetett, hogy hazalátogattam Gyergyóalfaluba és megláttam, hogy a szülőházunkat lebontották, s valami új épületet húztak fel helyette.

– Az önéletírásod iránt komoly érdeklődés mutatkozott. A kötet megjelenése óta írtál-e még valamit?

– Bele-belefogtam, de aztán mindig úgy döntöttem, hogy arra még ráérek. Az időt inkább festésre, rajzolásra fordítanám. De biztos, hogy az írás se hagy majd nyugton. Nemrég, amikor kórházba kellett befeküdnöm, magammal vittem Borsos Miklós önéletrajzi könyvét, és ki tudja hányadszor olvasva újra, megint megállapítottam, milyen jó, hogy megírta a maga módján az életében vele történteket. Az ilyesmi sok embert érdekelhet.

– A betegségen túllépve, itthon már újra megállíthatatlanul gyűlnek a festmények, rajzok, grafikák. Lesz-e újabb tárlat belőlük?

– Igen, készülőben van újabb kiállítás, valószínűleg ez is nagyobb szabású egyéni jelentkezés lesz. Életmű jellegű, amelyen ott lesznek a figurális alkotások is, mindenből valami, ami a pályám folyamán foglalkoztatott. Talán jövőre sikerül összehoznunk. A helyszín még bizonytalan, de arra számítunk, hogy a Bálnában kerül majd megrendezésre.

– Kívánom, hogy váljon valóra a terved, legyen jó egészséged hozzá!

– Köszönöm szépen.

 

Ambrus Imre báb- és díszlettervező, festő, grafikus

1936. július 6-án született Gyergyóalfaluban. Művészi tehetségét 1949-ben fedezték fel, amikor a marosvásárhelyi Zene és Képzőművészeti Líceum egész Erdélyre kiterjedő tehetségkutatást szervezett. Az akkor induló iskola növendéke lett. Tanárai Barabás István festő és Izsák Márton szobrászművész, az iskola igazgatója. 1953-ban felvételizett a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolára, ahol Kádár Tibor, majd Miklóssy Gábor festőművészek lettek a tanárai. 1959-ben diplomázott festészeti szakon, és megszerezte a rajztanári képesítést is. 1959 őszétől a gyergyószentmiklósi gimnázium rajztanára, egy évig tanított. 1960-ban megrendezte első egyéni kiállítását Gyergyószentmiklóson. 1961 őszén a marosvásárhelyi Bábszínház alkalmazta, amelynek 1975-ig tervezője maradt. 1962-től 1977-ig rendszeres szereplője volt az évente megrendezett Maros megyei kiállításoknak, és tagja lett a Romániai Képzőművészek Országos Szövetségének is. 1963-ban a marosvásárhelyi Kultúrpalotában nyílt önálló kiállítása, 1964-1974 között a bukaresti országos kiállításokon is szerepelt. 1968 és 1970 között meghívott vendégként több darabot tervezett a budapesti Állami Bábszínháznak. 1977-ben Budapestre költözött a családjához, és a budapesti bábszínház tervezője volt 2006-ig. 1978-tól rendszeres szereplője az országos csoportos kiállításoknak, 25 egyéni kiállítása volt Magyarországon és külföldön. 1961 és 2009 között több mint hatvan színházi darabot és televíziós filmet tervezett, és több mint hatvan kiállításon szerepelt. (A Budapest Galériában rendezett 2009. decemberi kiállítása katalógusából)