Privát hangulatok
A költő vaskos paksamétát halászott elő a szekrény aljából. Versek, próbálkozások, ezt írta hajdanán a rózsaszín szalaggal átkötött kedves borítékra.
Átszellemült mosollyal bontotta ki, és délutáni kávéját szürcsölgetve némi nosztalgiával böngészte végig az egykori irodalmi hetilap Levélváltás rovatából kiollózott csemegéket:
G. B.: „Kerekedő hólyagban bukdácsolt/ valahol fátyol-álmú vacsoránk,/ jó lett volna boszorkánynak lenni/ vagy illatnak izzadság helyett/ anyám töpörödő testén./ Pergőt kötnék apám indulataira,/ szilfák fölött készülődő szép/ sátoros ünnepünkre kisütném/ az öblös harangok türelmét...” – Örökös képzavar.
P. Ö.: „1001 mese/ 1001 éjszaka/ 1001 suttogás./ 1001 jajszó/ 1001 létszemlélet/ 1001 tudathasadás/ 1001 lépcsősimítás/ 1001 térkép/ 1001 vágyakozás/ 1001 csók/ 1001 csalódás/ 1001 érzékcsalódás/ 1001 megdöbbenés/ 1001 szerelem/ 1001 boldogság/ 1001 halál/ 1001 szerelem/ 1001 éjszaka. ” – Seherezádé azonban már a távoli múlté. Korunkban – mint Lászlóffy Aladártól, a művelődéstörténet kiváló ismerőjétől hallottam – se here, se zádé.
A. F.: „Ujjongó madarak/ Vidáman daloltak,/ A sétatéri gesztenyefák/ Hatalmas lombjai/ Halkan összesúgtak./ /Ragyogó tavasz/ Az évszakok gyöngye/ Várva-várt vendég vagy/ S én boldog hittel nézek/ A szép jövő elébe.” – Eddig is sejtettem, de most már szilárd meggyőződésem, hogy a gesztenyelombok sugdolózása nem minősíthető suttogó hírterjesztésnek. Ellenkező esetben az ön bizakodása nem volna ennyire felhőtlen.
Gy. T. S.: „Elnézését kérem, hogy tíz év elteltével ismét egy versszerűséggel zavarom. A nevem kezdőbetűi mögül nem bújok elő, mert, mint mondom, tíz éve nem küldtem be semmit. Tudni szeretném tehát: volt-e valami eredménye a tíz év hallgatásnak? – Volt. Mint tudjuk, hallgatni arany.
T. A.: „isten megteremtette/ a földet majd növényeket s állatokat/ varázsolt rá/ aztán egy magányos/ pillanatában/ megteremtette/ az embert hogy/ annak az agyában/ végre ő is megszülethessen.” – És bölcsője állandó lakhelyévé lőn. Ő a mi szegény agyrajárónk.
Sz. Z.: „ Fut, rohan az idő/ napok, hetek telnek,/ nyár lett s a határban/ kombájnok legelnek./ Nincsenek szegények,/ kik az igát húzzák,/ most gépek aratják/ s csépelik a búzát./ Megszépült az élet,/ boldogul mindenki,/ irigyel is érte/ a nyugat, a jenki./ Uszítja ellenünk/ mindegyik a népét,/ de nálunk az ERŐ/ s megvédjük a békét.” – Rosszul legelésznek a Nyugat kombájni,/ És hiába ugat, mindent meg fog bánni.
S. A.: „Megkérném, bírálja az általam versnek nevezett kis hülyeségeimet, amelyeket úgy érzek, bárki más megírhatott volna, vagy tán meg is írt.” – Megkérném, amiről maga is úgy érzi, hogy bárki más megírhatná, azt be se küldje. Sem módom, sem kedvem nincs arra, hogy az emberiséget bíráljam e hasábokon.
T. L. : „Bucsuzóul te szép lányka/ Azt kivánom teneked/ Sohse érjen bú és bánat/ Vidám legyen életed// Hogyha engem te nem szeretsz/ Ezért én nem haragszom/ Csak egy pár sort írjál nekem/ Édes kedves angyalom// E kérésem ne tagadd meg/ Várom én a leveled/ Amelyre majd reáírod/ Azt a gyönyörű neved// Ez lesz nekem vigasztalóm/ Ott a messzi távolba/ Legalább már csak ezt tedd meg/ Ha nem jössz a karomba.” – Szívből kívánjuk önnek: Jelenjen meg az a szép név/ A hőn várt sorok alatt,/ Áldás lesz majd, semmi kétség,/ Ha ihlete elapad.
S. S.: „Fehér palástot öltött magára a határ/ Tűz mellett ült nagyapó, s térdén az unokák./ Nagyapó mesét mond: Tündér lány s a Jég király,/ Milyen borzalmas is lehet köztük a viszály.// Nagyanyó köt, s ölébe veszi a kis cicát/ Szeme olykor csillog, mint tavaszi napsugár,/ Elgondolkozik, mik lesznek az unokák,/ Talán eszébe jut a tovatűnt ifjúság!” – Megmondotta azt már Immanuel Kant úr:/ A szép kiscicából lesz az öreg kandúr.
Sorbanállók a fagylaltosnál szerzője: „Szőke/ szőke/ barna/ szőke/ fekete/ vörös/ barna/ szőke/ fekete/ szőke / barna/ szőke/ vörös/ fekete/ szőke/ szalmakalapos/ málna/ citrom/ csokoládé/ vanília/ mandula/ ananász”. – Sose legyen naptól agylalt, várja önt a vagylalt fagylalt. Van illa, van anász, a hölgyeknek kananász. (Egyre több a barázdánk is, hol a babájával játszik.) Van dula (vagy fistic), és ez nem szofisztik. A mi árunk egy se talmi, ide, aki szeret nyalni.
T. I.: „hull a fáról/ a madártoll/ ’aids’-et kapok a madártól.” – Csak akkor, ha ön palimadár, és ha nem rendeltetésszerűen használja a tollat.
H. I.: „Amint írtam, tudom, hogy vannak hibái. Ezeket nem tudom pontosan meghatározni. A véleményem ez volt: Hülyeség! Kissé zavaros, kissé homályos, szerkezet nélküli, de tetszik!” – Magam is úgy vélekedem írásáról, mint ön. De érdekes: nekem mégsem tetszik.
Színészlány szerzője: „Úgy néztem rád/ mint egy higgadt neoncső derűjére//Kényszeredettnek/ és feszültnek tűnt a pillanat/ A számból kilökött a szó értelme/ sikítóan élesedett/ mint ahogy/ szinte fullasztóan-lassan/ fényes igaza dagadt/ annak a kristálytiszta percnek/ /Aztán a kényszer rugói fellazultak/ bennem –/ (benned az utcai lámpa derűje)” – S amint annak a kristálytiszta percnek/ Igaza fényesen tovább dagad,/ Szólok: nem vagy te neon női herceg,/ De meleg utcalámp, ne is tagadd!
G. B.: „Már 17 éves korom óta kínlódok, próbálkozok az irodalomvilágba bejutni, de megfelelő módon nem sikerült. Különböző lapoknál megjelent egy-egy vers, de ez még nem teljes boldogság; sarjadó bimbóként kell elszáradnom. Jártak verseim a nagyvilágban, de mindig megvolt az oka az ellentmondásnak. A szerkesztőség bármely jótékony emberétől elfogadom a tanácsot, vagy az útirányt, ahol elkell indulnom. 1988 késő hónapjaiban elindultam az Utunk szerkesztőségéhez szerencsét próbálni, de az őrt vigyázó bácsi tudatta, hogy már lejárt a munkaidő. Így sikertelenül kellett hazatérnem. Mély hódolattal kérek információt önöktől, vagy öntől, hogy milyen irányba induljak. Sőt kész leszek Kolozsvárra is még egyszer elmenni. Beköttettem néhány verset, mellyel valahol szerepeltem, és nem találom a szálat, hogy hivatalosan is kinyomtassák valamely nyomdánál, ha üti a szintet. Ez lenne levelem legmélyebb pontja, hogy hogyan, és hol?” – Szerintem, kedves G. B., levele legmélyebb pontja a mellékelt névjegykártya, melyen ez áll: GALAMBODI BELIZÁR költő. Útja innen már csak a Litera kiadóhoz vezethet, ez ugyanis a szerzők saját költségén jelentet meg könyveket. Kérdés, van-e önnek ehhez tehetsége, és érdemes-e erre fordítania.
T. L.: „Fűzfa poéta koromba’/ Senki sem volt hozzám goromba./ Írtam, írtam, irigáltam/ És mindenre reagáltam./ Mindenki csak biztatott,/ Szép írásra buzdított./ Jöttek is a rímek,/ Abban nem volt hiba,/ Nem is esett velem/ Sohasem galiba./ Küldözgettem verseim/ Lapoknak, újságnak,/ De nem jelentek meg,/ Hát most mit csináljak?/ UTUNK-nak ha írnék/ Esedező hanggal,/ ’Poéta, le a lanttal!’/ Válaszolná K. Jakab Antal.” – Vagy magam is rákapva a rímes beszédre, így felelnék: „Olvasóm, nem illik kezedbe a lant,/ Az én nevem pedig K. Jakab Alant.”
Nem úgy, mint alant.
K. Jakab Antal
*
Galambodi Belizár csöndes diadallal simogatta végig tekintetével kedves gyermekeit, a színes borítójú verseskönyveket, amelyeken pompás nagy betűkkel ott ragyogott a neve... Kedvence a német fordítású kötet, amelyen római patinával ragyog a neve: BELIZÁR VON GALAMBOD.
Mert a szabadság az szabadság; az egyszer mégis eljön. És megszűnik a gonosz szerkesztők ármánykodása, a kritikusok rémuralma. Eltűnnek az okvetetlenkedő pocskonderek!... Hogy is írta csak az egyik sorstárs, a hozzá hasonló szerencsétlen áldozat, a nagy elnyomatás idején, hirtelen felindulásában, tehetetlen dühében, infarktusos mérgében? „Ábrázoljál tájakat, S dicsérjen meg Kájakab!”
Nahát. Egekig tágult a poétai mező. Szponzorok suhognak angyalszárnyakon. Életművek teljesednek ki megállíthatatlanul.
Tekintete elfelhősödve siklott végig egy másik kivágáson. A megsárgult lapon árválkodott a gyászhír: ...életének 65. évében... kolozsvári irodalomtörténész... a Helikon folyóirat irodalmi szerkesztőjét június 20-án, szerdán érte a halál... a romániai magyar kritikus és esszéíró 1942. július 26-án Marosvásárhelyen született, pályafutása során az Utunk, a Korunk és a Helikon munkatársa volt... a magyar nyelv és irodalom szakon végzett irodalomtörténész nevéhez fűződik más munkák mellett A névmás éjszakája esszékötet, az Irodalmi Nobel-díj 1901–1990 antológia, egy Dsida Jenő-válogatáskötet, valamint több irodalmi szöveggyűjtemény... Temetése... jún. 22-én, a Házsongárdi temető kápolnájából... –; aztán lassan, módszeresen tépdeste apró darabkákra a szorongva őrzött kivágásokat is, „költészetem megannyi halálos ítéletét”... Már nem káromkodott, mint régente. Megbocsátó szeretettel gondolt az elhunytra, akit sosem látott, de legalább annyiszor végzett ki álmában, mint a Kárpátok Géniuszának titulált diktátort. Mégiscsak megérte, mondta félhangosan, megérte a küzdelem!...
Kislattyogott a papírkosárral, és bevágta az egészet a kukába.
Aztán – ejnye, hogy röpül az idő! – komótosan készülődni kezdett legújabb könyvének a bemutatójára.
„Imáá-imáá-imáá!, dookk-dookk-dookkk!, dedii-dedii-dedii!, kálnii-kálnii-kálniiii!” – visszhangozták a kéklő hegyek.
2007, 2022
