Befogadja a feleségét

Gombos Eszter meg akarja látogatni a Dániában élő lányát és családját. Arra gondolt, mivel fél a betegségektől – és nem oktalanul –, hogy kiváltja a nemzetközi egészségügyi kártyát. Hadd fizesse ki a román biztosító a kezelési költségeket, ha Koppenhágában kórházba kerülne. Épp eleget fizetett ötven év alatt a biztosítónak, és amikor orvoshoz kell mennie, mindig bele kell nyúlnia a pénztárcájába, még akkor is, ha az állami kórház orvosaihoz fordul. Már egyszer megjárta. A múlt hónapban meglátogatta az anyaországba áttelepedett nagyobbik lányát. Beteg lett, meghűlt, harminckilenc fokos láza volt. A menyével ment az ottani családorvoshoz. Nem volt uniós egészségügyi kártyája. Az orvosnő csak akkor akarta meghallgatni, megvizsgálni, amikor a menye kimondta a csalétkes kérdő mondatot: – És ha fizetünk? Akkor a szakma birtokosa leültette Eszter nénit, megnézte a torkát, meghallgatta a tüdejét, megmérte a vérnyomását, a lázát, és kiállította a receptet. Amikor a menye a tízezer forintos hálapénzt nyújtotta, az orvosnő leintette. – Ez sok – mondta. Elővette a pénztárcáját, és visszaadott ötezer forintot. Amikor kiléptek a rendelőből, Eszter néni megszólalt: – Azért egy kicsit becsületes. – Egy kicsit – hagyta jóvá a menye. 

Egy ilyen kellemetlen előzmény miatt utazott be a megye központjába az egészségügyi biztosítóhoz. A férjével ment. Kitöltötték az űrlapokat, beadták a kísérő dokumentumokkal együtt. Egy hét elteltével a férje megkapta az egészségügyi biztosítókártyát, de Eszter kérését elutasították, mert a személyazonossági igazolványa szerint még mindig a szomszéd megyében lakik. Hiába mutatta a házassági bizonyítványát, hiába mutatta az új lakhelyre szóló romániai egészségügyi biztosítókártyáját. – Cserélje ki a személyazonossági igazolványát, vagy kérjen lakhelyváltoztatást, ami egy évig érvényes – javasolta a hivatal alkalmazottja. Bosszankodva tértek haza. Másnap Eszter bement a polgármesteri hivatalba. Adtak egy űrlapot, amit a férjének kellett kitöltenie, vagyis jóvá kellett hagynia felesége befogadását az új lakásba. Ezzel a befogadó nyilatkozattal föl kellett mennie a polgármesteri hivatal első emeletére, ahol egy négylejes nyugta kiváltása után elmehetett a polgármesterhez jóváhagyás végett, onnan a földszintre, a titkárnőhöz, aki szintén aláírásával hitelesítette az egyre hivatalosabbá rangosodó papirost, papirosokat, ugyanis Eszter férje már hármat tartott a kezében. A titkárnő visszaküldte az első emeletre, ahol a hivatalos papirosok kézbevétele után kiállítottak egy újabb hivatalos papirost, amellyel Eszter elutazhatott a legközelebbi kisvárosba, Radnótra, ahol a lakhelyváltoztatást kellett elintéznie. Másnap elment, de nemsokára hazajött. – A férje nélkül nem lehet elintézni a maga, a feleség befogadását az új lakásba, szükséges a jelenléte, az aláírása – magyarázkodott az állami főhivatalnok. Főhivatalnok lehetett, mert még egy fiatal nő ült mellette, a számítógép előtt – pontosított Eszter. Délután együtt mentek Radnótra. A lakosság nyilvántartásával foglalkozó főhivatalnok elküldte Eszter férjét, hogy fizessen be öt lejt az állami kasszába. Visszatérte után a főhivatalnok hozzáfogott bizonyos űrlapok kitöltéséhez, amelyeket Eszter férje aláírásával hitelesített, azaz jóváhagyta felesége befogadását a lakásukba. Megérkezett az a fiatal nő, a másik alkalmazott, aki a számítógép elé ült. Átvette a kitöltött űrlapokat, a házassági bizonyítványt, Eszter születési bizonyítványát, és a hivatal által kért adatokat a számítógéppel is megörökítette. Ezután a főhivatalnok fölragasztotta Eszter személyazonossági igazolványának hátlapjára azt a papírcsíkot, mellyel elismerték, hogy Eszter hivatalosan is együtt élhet a férjével az új lakásban a következő év januárjáig, amikor mindent kezdhetnek elölről.

Birtalan János