Beder

Sok éve immár ennek is, a 2000-es évek elején történt. A November 7. (népiesen Hétnovember) negyedben, az építőipari tröszt kantinja előtt várakoztam. Átellenben árulták a buszjegyet, átsétáltam hát a zebrán. De az árus már hazament, egyetlen utas topogott türelmetlenül. Fel-alá sétált, aztán már rohangált. Lapp mintás pulóver volt rajta, és „protévés” sapka a fején. Láthatóan várt valakit. Egy másik ingó járású alak pedig mintha azt mormolta volna, hogy ilyenkor már nincs több járat. Csak azután értettem meg, ahogy hadonászva ellődörgött. Mit tegyek, visszaballagtam. De persze ettől még nem jött busz. Taxi sem.

A tévésapkás muki szórófestékkel munkált valamit a falra, majd zsebre vágta felszerelését, és eltűnt a tömbházak között. Nemsokára kifordult egy kocsi az útra.

Nem akart telni az idő. Fütyörésztem kínomban. Aztán Marosszentgyörgy irányából érkezett egy másik kocsi, átvágott a túloldalra, sziszegett a fékje. Szőke szépség fehér lába nyúlt ki, bundájára simuló haja a tomporát érte. Idegesen mérte fel a terepet, fintorogva vette tudomásul, hogy nem várják. Nagyon kevés ideig várakozott, a környezet láthatóan nem érdekelte. Dacosan fölszegve fejét sarkon fordult, bevágta magát a volán mögé, és akkorát pördített, mint Schumacher.

Ismét átkeltem a zebrán. A dolog egyből világossá vált. A srác nem azt festette a falra, hogy „Jos comuniştii!”, le a kommunistákkal, ez már el van darálva; a Sepultura (mi az?) sem érdekelte; mindössze egy telefonszámot sprézett oda, alája pedig ennyit: Cristi.

Elméláztam. Ez a Cristi egyaránt lehet lánynév vagy fiúnév. Nemrég énekelték a mi Tudor negyedünkben a bevonuló legények, ott a lányról szólt: „Jumătate inima/ bate pentru ţară,/ Jumătate inima/ bate pentru – s itt hatszoros hangerővel rontották el a rímet – Cristi!” (Egyértelműen a regruta szívének szebbik szférája dobogott Krisztinkáért. A hazának, naturálmentye, okés a másik fele is.)

Unalmamban memorizálni kezdtem a krisztiáni telefonszámot… Kismatek, minimatek, már a Kálvária körül jártam, a gyaloglás hasznomra vált, ez a karcolattéma is akkor kezdett motoszkálni a perifériámon; otthon aztán gondoltam merészet és nagyot, hip-hip, hurrá: tárcsáztam.

„Ön a Beder Tibor telefonját hívta. Kérem, hagyjon üzenetet. Köszönöm!”

Bederről ennyit: egymagában, gyalogosan ment Törökországba, hogy megismerje az ottani magyarok leszármazottait. El is jutott Macarköybe (Magyarfaluba.) Könyvet írt az útról. Arról van szó, hogy én mutatom be a kötetet Marosvásárhelyen.

Nem ismertem a Beder számát, azt se rebeghettem: van Isten. (Nem kedvelem a redundáns infókat.) Másnap reggel körbebuszoztam a várost a 20-as vonalán; jutott időm azonosítani az estvéli gavallér számát. Na ja, az övé 0792-vel kezdődik. Én meg a 0794-527-610-est tárcsáztam.

Visszaértem a kettes Poli elé, onnan besétáltam a Magvető utcán, s a Pokloson átkelve értem a szerkesztőségbe. A Hangya szövetkezet székháza volt hajdan, még 1942-ben épült. Azért is tisztelem, mert négy évvel és két emelettel nagyobb nálam.

Az asztalon várt Beder könyve: Gyalogosan Törökországban.

2016/2018