Barkochbázzunk

Egykor sokat barkochbáztunk. Jóval korábban, hogy az MTV – egykoron az egyetlen – népszerűvé tette volna. Karinthy és baráti köre találta ki, igazi pesti szellemi termék, mely az egyik feltalálót, nevezetesen Kosztolányi Dezsőt novellára is ihlette. A novella hőse – irodalom alatti pletykák szerint – maga József Attila volt, így adta tudtára a kávéháznak szerelme öngyilkossági kísérletét. El kell olvasni. (Ha még olvas valaki klasszikus magyar novellákat.) 

Először egy többnapos ratosnyai kiránduláson játszották előttem a felnőttek tábortűz körül. Elszáradt fenyőgallyakat vonszoltak még délután a máglyához, boszorkányégetés lesz, mondták. Nem kellett sötétedéskor lefeküdni, bár a nyaralóban csak egy gyatra dinamó szolgáltatott fényt. Emlékeim szerint valaki olyan malomárkot, áramfejlesztőt szerkesztett, mint amilyet egykor a molnárok használtak vízi erőre állított malmukba. Körbeültük a nagy tüzet.

Minden rendkívüli volt, a felnőttek vidámak voltak, valahogy felszabadultak, pedig amúgy komor és borúval terhes esztendők jártak. Talán 1958-ban vagy 1959-ben volt, s a társaságunk felnőtt tagjait egész nap fogva tartották ’56 utótörténései (megtorlás, kirúgások, letartóztatások), az egyetem-

„egyesítés” Kolozsvárott, hisz mindez személyesen is érintette őket. Ezért is kellett pár percre, napra elszabadulni, ha lehet, Ratosnyára, remélve, itt majd kiengedhetnek, vagy megélik a felszabadultság illúzióját.

Mi szájtátva figyeltük, hogyan sikerül kollektív észtornával negyedóra alatt kitalálni az első feladványt: a pápa alsónadrágján a hiányzó legfelső gomb. Merthogy a társaságban senki sem volt túlzottan klerikális, a pápa messze volt, Rómában, ahová akkor még senki sem jutott ki, csak afféle tárgytalan vágyakozás volt, sóhajok hídja kötötte össze az emlékekkel, volt ui. a társaságban egy orvos is, aki Olaszországban végezte az egyetemet, mert nem vették fel Kolozsváron a numerus clausus miatt. (Igaz, 1960-ban már egy tanárunkat, aki eljutott az örök városba az olimpiára, hosszan, kitartóan vegzálta a szeku. Így suttogták a tizenegyedikesek hazafelé menet az iskolából.) Ja, és akkoriban még gombos alsónadrágot hordtak az előkelőbb urak, amit a mi városunkban a Boda lányoktól – hírneves fehérnemű-varroda tulajdonosai – rendeltek meg tucatszám.

Valahogy gyakorlottnak tűnt a játék, a kérdezés modora, olyanok voltak apáink, anyáink, mint akik nem először játsszák, régebben sokszor, de nem tudtuk, hol és mikor, hiszen amióta mi a világra jöttünk – a negyvenes-ötvenes évek fordulóján – valamiért feledésbe merült. Belelendültek. Jobbnál jobb feladványok kerültek elő. A nehezedő rejtvényeket, kucifántos fejtörőket élvezettel zilálták szét, mind gyorsabban és sikeresebben kerültek közelebb a keresett fogalomhoz, bekerítették, telitalálatot értek el tárgyakban, személyekben. Már minekünk is szabad volt kérdezni, mi több, biztattak, kapcsolódjunk bele bátran, hisz így élesedik az elme. Kérdezni kell, mert nincsenek indiszkrét kérdések, csak indiszkrét válaszok, idézte B. bácsi Oscar Wilde aforizmáját. 

Hasznunkra vált, bajnokságokat nyertünk, pompásan futott az idő, úgy látszik, nyomot hagytunk a barkochbával kortársaink emlékezetében, hiszen életünk egy szakaszában, ezelőtt négy évtizeddel a bukaresti tévészékház mellett felmagzott egyik bárban adásszünetekben szenvedélyesen kérdezősködtünk egymástól, elkapott a játékszenvedély. Kellemessé váltak a hosszú vonatutak, néha vadidegenek (nyelvrokonok) is bekapcsolódtak, sőt, ha hihetünk a pletykának, még román szimpatizánsokat is szereztünk a játéknak. Nagy játszma szereplői voltunk, állíthatom szerénytelenül.

Mondtam, úgy érzékeltem, hogy a felnőttek valahol, valamikor rengetegszer folyamodhattak ehhez a játékhoz, amely nem engedett utat a fásultságnak, beletörődésnek, gátat vetett az elbutulásnak, a szellemi semmibe zuhanásnak. Aztán egyszer anyám azt mondta, rengetegszer hangzott el a mondat: „Gondoltam valamit, találjátok ki!”. Hol, anya? Auschwitzban, Marktlebergben, a barakkban, villanyoltás után. Apátok Ukrajnában, a munkaszolgálaton, lövészárokásás közben…