Baglyosdi

Divatba jöttek a baglyok. Nem tudom, a természettudományok berkeiben miként is állnak ezzel a szakemberek, a Milvus-csoportok és hivatásos bagolyvédők, amott ugyanis egyáltalán nem vagyok jártas. Az igazat megvallva, nincs rá időm, hogy a huhogókkal foglalkozzak. Más téren sem szeretem a huhogó-hervasztókat, bár sokak szerint – pl. az összeesküvés-elméletek kedvelői szerint – ők képviselik a kőkemény elszomorító valóságot. Lelkük rajta, áldásomat ne várják.

Én a bagolyképzetekről, képekről, ábrázolásokról, dísztárgyakról és hűtőmágnesekről, szobrocskákról, amulettekről, gedzsetekről és vicikvacakokról beszélek. Amikor közel egy évtizeddel ezelőtt Rómában jártunkban a San Giovanni in Laterano katedrálisból (ahol szinte láttuk a pápát, hátból, de nem ő volt) kijövet egy alkalmi volt gyarmati árus faragványai között keresgélünk valami afrikai típusú dísztárgyat, tekintve, hogy a közelmúltban és -jövőben sem fogunk eljutni a feketén sötétlő földrészre, bagoly után kérdezősködtünk. Megértve tört olaszunkat (a bagoly neve olaszul gufo), elszörnyedt, fekete arcából kifordult villogó fehér szeme a borzalomtól, mondván, hogy ő olyan halálmadarat nem árusít.

De mindez már a múlté. Azóta többször is jártunk Itáliában, legutóbb délen, a „csizma” sarkában, Bari és Lecce, Brindisi vidékén, mely városok csupán a totóból (neked: Pronosport) voltak ismerősök, mindenütt találtunk a szuvenírárusoknál bagolyábrázolásokat.

Ebből is sejthetted, ó nyájas, hogy a Téka-bagolytól indíttatva, mely közel négy évtizedig függött a fejem felett – jobb, mint Damoklész kardja (lásd mitológia), egyszer csak el kezdtem gyűjteni a bagoly szobrocskákat, porcelán és kerámiafigurákat, aragonit-, márvány-, gyapjú-, műanyag, alumíniumtárgyacskákat, fafaragásokat, fémöntvényeket, melynek tágya a latin nevezet szerint: „uhu vagy nagy fülesbagoly (Bubo bubo), a madarak osztályának bagolyalakúak (Strigiformes) rendjébe és a bagolyfélék  (Strigidae) családjába tartozó faj” (vikipéd meghatározás).

Volt, aki sütött nekem egy bagoly alakú kekszet, kaptam egy bagolyhívogató sípot is, sőt egy vadász két kitömött madarat is adományozott a Tékának. Ez a szenvedély tehát átragadt a könyvtárra is, ahol a munkatársak szintén magánszorgalomból gyönyörű gyűjteményt rendeztek be. Igaz, a gyűjtemény, szemben a könyvtár állományával, tudomásom szerint nem nyilvános. 

Lehet, hogy komoly, valamit is magára és renoméjára adó úriember nem hódol efféle bohókás gyűjtőszenvedélynek, hisz az igaz gyűjtemények márkás festmények, szobrok, egyiptomi műkincsek, könyvritkaságok, bélyeg- és parkolási büntetőcédulákból, vétkekből és reményekből, pénz-, ékszer-, betétkönyv- és ellenséggyűjtésből válnak nevezetessé és irigyeltté.

S ha már az irigységnél tartunk, elárulhatom, én is irigylem az általam ismert egyetlen magángyűjtőt. Egy napon betévedtem egy Katona József utcai (nem a vásárhelyi Levendula utcaira gondolok, ahol tudtommal nincs is könyvüzlet, ha tévednék, írják meg lapfordultával) antikváriumba az ötödik kerületben. Az egész bolt tele volt rakva baglyokkal, polcok és asztalkák, íróasztal és falak, a mennyezetről lógtak, függtek, zsúfolódtak szám nélkül. Arra a kérdésre, hogy eladók-e, a boltvezető (tulajdonos) tagadólag rázta a fejét. 

Többször is visszatértem a tetthelyre, kerestem az évek során, de soha többé nem bukkantam a bolt nyomára. Amilyen forgandó a szerencse, valószínűleg a bolt csődbe ment, felszámolták, eladták, s a baglyok most valahol ismeretlen helyen gunnyasztanak, már nem is emlékezhetnek reám.