2024. november 26., Tuesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Bizonyos szakterületeken manapság nagyon kevés a jó mesterember. A fiatalok közül kevesen mennek el szakmát tanulni, többségük pedig már nem olyan foglalkozást céloz meg, mint szülei, nagyszülei.


Bizonyos szakterületeken manapság nagyon kevés a jó mesterember. A fiatalok közül kevesen mennek el szakmát tanulni, többségük pedig már nem olyan foglalkozást céloz meg, mint szülei, nagyszülei. Minden túlzás nélkül elmondhatjuk: kihalóban vannak a népi mesterségek. Gernyeszegen Barabás Mihály a település utolsó kovácsa, aki a napokban ünnepelte 80. születésnapját. 
Barabás Mihály Gernyeszegen született, de később családja beköltözött a városba, így az első osztályt Marosvásárhelyen végezte. „Arra is emlékszem, amikor Horthy bevonult Vásárhelyre. A kormányzó fehér lovon vonult végig a főtéren, a tömeg tapsolt, éljenzett. Aztán kitört a háború, megváltozott az élet. Éjszakánként riadót fújtak, a légitámadások idejére szaladtunk le a pincékbe. Édesapám behívót kapott, elvitték a háborúba. Nem sokkal később hazaköltöztünk Gernyeszegre, ahonnan tehénszekérrel menekültünk a front elől Beresztelke irányába. Visszatérésünkkor tele volt a házunk orosz katonával, így a pajtában húztuk meg magunkat. Ketten voltunk testvérek, mi a jászolban aludtunk. Édesapám amerikai fogságba esett, nem ment rosszul a sora. Amikor elengedték, kilenc inget vett magára és hozott haza” – emlékezett vissza a háború éveire.
 
Ötvennégy év együtt
A hét elemi elvégzése után a 13 éves Mihályt szakiskolába íratták szülei. Elmondása szerint 1.200 tanulót sorakoztattak fel s osztottak szét különbözö szakmák elsajátítására. Őt a kovácsmesterségre választották ki, kétéves szakiskolát végzett. „1954 nyarán fejeztem be a szakiskolát, s a közüzemekhez helyeztek ki kovácsnak. Az évek múlásával kezdtem egyre jobban megszeretni a szakmát. 1971-ben Gernyeszegre kerültem, a mezőgépészeti állomáshoz (SMA), itt dolgoztam a nyugdíjazásomig, 1993-ig. Nagyon sok kovácsoltvas kaput csináltam, munkaidő előtt és után. Keményen kellett dolgozni itthon is, mert a fizetés kevés volt. Rendszerint meg kellett várjam, hogy a kétórás esti tévéműsor véget érjen, s csak azután kezdhettem el dolgozni. A hegesztőkészülék miatt a szomszédok nem tudták volna megnézni, hogy aznap hová látogatott Ceauşescu elvtárs… Előfordult, hogy átdolgoztam az éjszakát, majd másnap dolgozni mentem, mégis sok volt az irigyem” – emlékezik vissza a kovácsmester.
Aztán Margit néni vette át a szót, aki több mint fél évszázada hűséges társa Mihály bácsinak. Elmondta, hogy sokszor próbálta lebeszélni férjét az éjszakai munkáról, de nem lehetett. „Nagyon szerette, amit csinált. A kisebb munkákat ingyen végezte, a nagyobbakat kedvezményes áron. A villanyszereléshez is ért, a szomszédos falvakban is készített kovácsoltvas kapukat. Jól fogott a pluszkereset, mert a pénzből nagyon sokat kirándulhattunk. Összejártuk a fél Romániát, de külföldre csak a rendszerváltás után jutottunk el. Nyugdíjasként kétszer voltunk Görögországban, két lányunknak és vejeinknek köszönhetően” – mesélte boldogan Margit néni.
 
Humor nélkül nem megy
Mihály bácsi nagyon szeret viccelődni, így látogatásunkkor a humoros történetek sem maradhattak el. Arra kért, hogy feltétlenül említsem meg: nagyon jó munkaközösségük volt a gernyeszegi SMA-nál. „Sosem vittük túlzásba az alkoholfogyasztást, de szerettünk meginni egy-két pohárral. Négy óráig volt a munkaprogram, s én mindig azt hangoztattam, hogy munkaidőben lépjünk le kocsmázni, mert akkor a fogyasztás egy részét az állam fizeti! Legtöbbször így is tettünk, s ilyenkor valahogy jobban esett az ital…” – mesélte. 
A nyugdíjas kovácsmestert 2013-ban megműtötték, azóta jó egészségnek örvend. Szívesen dolgozgat a kertben, érkezésünkkor is metszőollóval a kezében találtuk. Elmondása szerint néha a felesége is megbízza egy-két tennivalóval. „Mikor arra kér, hogy vigyázzak, ne fusson ki a tej, mindig becsukom az ajtót. Ha elküld valahová, nem sietek vissza!” – teszi hozzá mosolyogva. A nyolcvanadik születésnapot szeretteikkel és a Rémán családdal ünnepelték, akikkel 54 éve tartanak fenn szoros kapcsolatot. 
Végül a jövőbeli terveiről kérdeztük Misi bácsit. Elmondta, hogy a közelmúltban még lovat patkolt, s reméli, hogy nem az volt az utolsó. Egy kis műhelyről álmodik, ahol továbbra is dolgozhat, s dédunokákról, akikben gyönyörködhet majd. „Persze, a legfontosabb kívánságom az, hogy még ne haljak meg!” – tette fel az i-re a pontot Gernyeszeg utolsó kovácsmestere.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató