Az újragondolt Vásárhelyi Találkozó
Érdekes és tanulságos emlékező cikket tett közzé Szász István Tas a Népújság 2012. november 2-án és november 9-én megjelent számaiban, amelyben felelevenítette a 75 évvel ezelőtt lezajlott Vásárhelyi Találkozóról őrzött személyes emlékeit, illetve utalt – már csak a cikk megjelentetésének tényével is – a hajdani egyeztetés-szövetségkeresés aktualitására is.
Érdekes és tanulságos emlékező cikket tett közzé Szász István Tas a Népújság 2012. november 2-án és november 9-én megjelent számaiban, amelyben felelevenítette a 75 évvel ezelőtt lezajlott Vásárhelyi Találkozóról őrzött személyes emlékeit, illetve utalt – már csak a cikk megjelentetésének tényével is – a hajdani egyeztetés-szövetségkeresés aktualitására is. Mert kétségtelen, hogy a második világháború előestéjén lezajlott találkozó a bizonytalanság, a konkrét fenyegetettség felismeréséből született; a kor értelmiségi emberei meglátták-megérezték a világháború előjeleit, és érzékelték, hogy a világ más lesz a közelgő háború után, mint annak előtte volt. Ebben a helyzetben az erdélyi magyarságnak cselekednie kellett, a jövőre vonatkozó elképzeléseit kellett keservesen megszülnie, amennyiben nem akarta, hogy a történelem csak sodorja őt.
A Vásárhelyi Találkozó előtt nem volt egységes képviselete Erdély magyar lakosságának Románia parlamentjében, nem működött az együttműködés sem a különböző társadalmi rétegek, sem a társadalmi csoportokat megjelenítő értelmiségiek, avagy közszereplők között, sőt mi több, még a régió más nemzetiségeivel is meggyengült az együttműködés. Mindeközben egyre fenyegetőbbé vált a háború réme, amely még a Trianonon is túltevő további veszteségek opcióját is magában hordozta; a román és nagynémet nacionalista erők fokozatos előretörése csak rossz szcenáriókat vetített előre. A világpolitikában csak félig jártasok számára is egyre világosabbá vált, hogy a népirtásra berendezkedő világban nagyon okosan kell cselekedni ahhoz, hogy a magyarság megőrizze életét, lehetőségeit, jövőjét. A Vásárhelyi Találkozó gondolata ebből a felismerésből született meg és arra tett kísérletet, hogy a felek-pártok-csoportok között húzódó ideológiai szakadékokat áthidalja. A mai kor embere, főleg a fiatalok már szinte alig tudják elképzelni, hogy ideológiailag mennyire ellentmondásos világ volt a harmincas évek, amikor is világnézetükben homlokegyenest különböző csoportok néztek egymással farkasszemet, kommunikáció alig volt a magyar csoportok között, és mindenki más módon kívánta megváltani a világot. A kommunizmustól a fasizmusig terjedt a spektrum, vallásos, világi demokrata, nemesi konzervatív és szociáldemokrata nézetek egyvelege keveredett érdekes, színes forgatagban. Fontos látnunk azt is, hogy az értelmiségi párbeszéd akkor nem ölelte fel a teljes erdélyi magyarságot, a szórvány, a városi alsóbb rétegek, munkások kimaradtak a reális képviseletből, tehát bizonyos hiányokat is pótolni kellett.
Hangsúlyoznom kell még azt is: egy nemzetiség önszerveződésének gondolata akkor sem – és ma sem igazán – illett/illik bele a nagy európai szellemi áramlatokba. A harmincas évek a fasizálódást hozták Közép-Európára, amely a kirekesztő, népirtó mentalitása miatt nem nyújthatott megoldást az erdélyi magyarság jogfosztott helyzetére. A korabeli másik alternatíva, a polgári demokrácia szintén nem ismerte a nemzetiségi kérdés megoldását, míg a harmadik alternatíva, a kommunizmus sok tetszetős gondolattal kecsegtetett ugyan, de éppoly sokakat el is riasztott egalitariánus nézetei miatt. Ám a nagy világnézetekhez mindenképp viszonyulni kellett, mert sem Magyarország, és az erdélyi magyarság meg végképp nem volt abban a helyzetben, hogy saját társadalmi modellt fogadtasson el a nagyhatalmakkal.
Szász István Tas cikke sok fontos részletet világít meg a találkozó létrejöttének folyamatában, hiszen az erdélyi magyar együttműködés szükségességének felismerése még nem volt elég akkor a találkozó megszervezéséhez, ahhoz a szereplőket ténylegesen össze is kellett hívni, a frontvonalak fölött hidat kellett verni, és a közös haszon ígéretét és reményét kellett a potenciális résztvevők számára megfogalmazni. A szervezés akkori problémája épp ennek a közös érdeknek a megfogalmazása volt, ugyanis az általános bizalmatlanság korában senki sem akarta, hogy egy másik oldal-párt-frakció bábjává váljon és másoknak az ügyét előbbre vigye. A legfőbb akadály – legalábbis a Balogh Edgárral, nagyapámmal folytatott, magnóra rögzített beszélgetések tanúsága szerint – éppen az a közkeletű gyanú volt, miszerint a találkozó a kommunisták malmára hajtaná a vizet. A széles erdélyi közvélemény nem fogadta volna el a találkozót, ha az a kommunista mozgalomnak hozott volna valamilyen hasznot.
Rövid hozzászólásomban a történelmünk ismeretéhez kívánok hozzájárulni – Szász cikke kapcsán – néhány adalékkal, mivel véleményem szerint egy kisebb nemzetiség számára létfontosságú az ideológiáktól független, nagyon pontos helyzetfelmérés. A helyzet bonyolult volt a Vásárhelyi Találkozó körül akkor is – és ma is. Úgy tűnik – még Szász István Tas írásából is –, hogy az ötletadó Balogh Edgár volt ugyan, ám ez a cselekedet eltörpült a későbbi eseményekhez képest. Az ötlet maga valahol ott volt a korszellemben, ezért inkább az eredmény számított, talán éppen ezért nem ír Balogh Edgár az emlékiratában a gondolat megfoganásáról, míg a találkozót magát alaposan elemzi.1 Az említett magnóbeszélgetések alkalmával Balogh úgy emlékezett vissza erre az eseményre, hogy jelentős szerepet vállalt a megszervezésében, ám időközben visszahúzódott és elkerülte a központi szerepvállalást azért, hogy ne riassza el a résztvevőket. Róla ugyanis köztudott volt kommunista felfogása, amely inkább taszította volna a résztvevőket, mintsem vonzotta volna. A mai kor szempontjából viszont az érdekes, hogy mit is jelentett akkor ez a kommunista felfogás, és mi is volt akkor a kommunista párt, az RKP, amely egy jó gondolat esetében is ellenszenvet keltett. A megnevezett emlékirat ebben a kontextusban arról számol be, hogy a „pártkapcsolat” (az elvbará-tokkal való találkozás) ebben az időben meggyengült, ez már csak egy-két kollégával való beszélgetésre és a moszkvai rádió egyik-másik beszüremkedő adásának meghallgatására redukálódott. Vagyis lényegében megszűnt. Balogh nem mint kommunista mozgalmár, hanem mint népfrontban, az összes magyar társadalmi réteg összefogásában gondolkodó értelmiségi lépett fel. Az meg külön problémakör, hogy Balogh Edgár a népfrontot a kommunizmus természetes szövetségesének tekintette, többek között ezért is került sok évre börtönbe a negyvenes évek végén.
Szász István Tas cikke gondolatébresztő a fiatal generációk számára, mert sok kérdést azzal a céllal tesz fel, hogy azt a fiatalabb olvasó továbbgondolja-megoldja. Látható például, hogy az erdélyi magyarság történelem- és világfelfogását csak a nagy európai keretek között lehet megfogalmazni, valamint látható az is, hogy e keretek szűkek a problémák megoldására. Talán ezért is kell pontosan vizsgálnunk a múltat, a szocialista múltat is, hogy a kérdéseinkre pontos válaszokat kapjunk. A feltett kérdések, a kommunisták szerepe, az erdélyi magyar társadalom szellemi-gazdasági tagozottsága még feldolgozatlanok közéletünkben. Újra kell látogatnunk ezt a kort.
1 Balogh Edgár: Szolgálatban. Egy nemzedék története 1935-1944. Budapest: Magvető, 1981. 43-65. lap
Balogh F. András
