Az őserdő orgonistája (6.)

1918 nyarán végre elérkezett a fogolytáborokból való szabadulás várva várt pillanata. Az élet tisztelői, az orvos és a táborfőnök barátságot kötöttek. Bár örültek a szabadulásnak, mégis érzékeny volt a búcsúvétel. Ekkor történt egy másik megható esemény is. A doktor és felesége nehézkesen cipelték csomagjaikat – nekik megengedték, hogy könyveiket magukkal vigyék. „Ekkor egy szerencsétlen nyomorék, akit a táborban kezeltem, ajánlkozott, hogy segít vinni a táskákat. Neki nem volt csomagja, nem volt semmije. Meghatottam köszöntem meg szívességét. Amíg egymás mellett mentünk a tűző napon, megfogadtam ennek az embernek az emlékére, hogy valahányszor pályaudvaron csomagokkal agyonterhelt embereket látok, segítségükre sietek. Fogadalmamat megtartottam, bár egy alkalommal tolvajnak néztek.”

 Különös volt a hazatérés Gunsbachba. 1918 júliusában a völgy, ami öt évvel azelőtt még a béke öble volt, most ágyúk dübörgésétől remegett. A honvágy, az édesapa viszontlátásának reménye azonban felülírta a félelmet, és Albert végre bekopogtatott édesapja ajtaján. Bizonyára az érzések vulkánja töltötte tele a házat…

 Tudósemberre szükség volt a háború után. Strasbourgban segédorvos és prédikátor volt egy személyben. Közben megérkeztek afrikai munkái is, azokat is nyomda alá kellett rendezni.

 Bár otthon is gyógyított, Albert Schweitzer nem feledte az afrikai bennszülöttek tekintetét. Ez az emlék nemhogy kopott volna, hanem mind erősebben és erősebben szólította: vissza kell térnie Afrikába. 1924 februárjában ismét hajóra szállt. A hajón azonnal gyanút keltett, mert négyzsáknyi megválaszolatlan levelet vitt magával, melyet a tengeren szándékozott válaszra méltatni. Az egyik tengerész „meg volt róla győződve, hogy bankjegyeket rejtegetek leveleim között. Ezért aztán másfél óra hosszat egyenként átvizsgálta a leveleket, míg végül a második zsák után fejcsóválva abbahagyta.”

 Lambarénébe 1924. április 19-én érkezett meg. Még voltak, akik emlékeztek rá. A hétévnyi távollét alatt szinte semmi sem maradt a kórházból. Elölről kellett kezdenie mindent. A doktor érkezésének hírére özönlöttek a betegek. Másfél év alatt sikerült helyreállítani a kórházat is. Járványok és mindenféle más betegségek tizedelték a bennszülötteket. A kórház kicsinek bizonyult, újat és nagyobbat kellett építeni. Három év alatt az is sikerült. A muzsika azonban jó segítőtárs volt – édesapja halálának híre is az őserdőben érte 1925-ben. „Estére annyira kimerültem az állandó ide-oda futkosástól a tűző napon, hogy már nem volt erőm írni. Csak annyi energiám maradt, hogy rendszeresen gyakoroljak az orgonapedálos zongorán.”

1927 őszén két évre visszatért Európába. Itthon a családja mellett az afrikai kórház zökkenőmentes működését intézte. A hangversenyekből befolyó bevételeket mind a kórház javára fordította.

 1929 decemberében feleségével ismét hajóra szállt Lambarénébe. A betegek számának növekedése miatt bővítenie kellett a barakkok számát. A hű ápolónő azonban nem bírta az éghajlatot, és hamarosan vissza kellett térnie.

 A doktor, a mindenes Nagy Fehér Varázslóvá nőtt a bennszülöttek szemében. Tudása, munkabírása és akaratereje váltotta ki a csodálatot. Soha nem töltött értelmetlenül egy pillanatot sem. Akkor, amikor úgy tűnt, hogy nincs tennivalója, papírra vetette életrajzát. 1931-ben írta munkája végére: „Hajam őszülni kezd, testem már érzi az évek terhét és a nehéz robot súlyát, amelyet reáróttam. Hálatelt szívvel gondolok arra az időre, amikor erőimet nem kímélve szüntelen fizikai és szellemi munkát végezhettem. Nyugalommal és alázattal tekintek az eljövendő munkám elé azért, hogy készségesen lemondjak róla, ha eljön az ideje. De nekünk, akik harcoltunk és eljutottunk a minden ismeretet felülmúló békéhez – cselekvően és szenvedően egyaránt –, bátorságot kell tanúsítanunk.”

 Albert egyre jobban megszerette Afrikát, a bennszülötteket. Valahányszor visszatért Európába, mindig elérzékenyült, hogy vajon látja-e még Lambarénét. Élete folyamatos ingázás volt az erdei kórház és a civilizált világ között.

 1952-ben elkezdte a lepratelep kiépítését. 1957-ben meghalt a felesége. Megtört ugyan, de betegeit nem hagyta magukra. Újra meg újra visszatért az Egyenlítőhöz. Ugyancsak ebben az évben figyelmezteti a világot az atombomba veszélyeire. Mivel többen kritizálták ezen álláspontja miatt, egyre többet tartózkodott Lambarénében.

 Bár nagyon idős volt, a kórházat folyton bővítette. Pedálos zongoráján szinte naponta felidézte Bach szellemét. Ilyenkor a két zseni beszélgetett a hangszer segítségével.

 1965. szeptember 5-én hiába szólították az idős orvost. Nem lélegzett többé. Az őserdő mély csendben gyászolt. A zongora is porfátylat öltött magára, úgy gyászolta mesterét. Egy dolog azonban máig fennmaradt: az élet tiszteletének emlékei, a kórház és a Nagy Fehér Varázsló emléke.

 Albert Schweitzer kilencven évig mutatta a példát kitartásból, emberszeretetből, a zene csodálatos voltáról és az élet tiszteletéről.

 Az Ogooué folyó párás partján talán ma is végigsétál az orvos emlékképe, majd elmegy a múzeummá nemesedett kórházig, és láthatatlanul ugyan, de elmosolyodik: ezért érdemes volt élni.