Az orvos hangulatai

Fodor Géza, a marosvásárhelyi 3-as Számú Belgyógyászati Klinika belgyógyász főorvosa gyermekkora óta rajzol.

Fodor Géza, a marosvásárhelyi 3-as Számú Belgyógyászati Klinika belgyógyász főorvosa gyermekkora óta rajzol. Lovakat, tájakat, arcokat, éveken át fehér-feketében, s az utóbbi időben színes zsírkrétával. Munkaidejében közkedvelt orvosként beteg embereket hallgat, gyógyít, s hatásos előadóként szakterületét tanította az egyetemi hallgatóknak. Az epe, a máj működését szakmai igényességgel, képszerűen, jó humorral fűszerezett előadásán értettem meg egy felvilágosító jellegű rendezvényen. Február 22-én, vasárnap 12 órakor grafikusként mutatkozik be közel félszáz alkotásával a közönségnek a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János-termében. A kiállítás címe: Hangulatok.

Rajzmánia

Ha nem tudnám, hogy orvos, jóízű humora, az arcáról, mozdulataiból sugárzó jó értelemben vett bohémság láttán arra gondolnék, hogy egy képzőművésszel beszélgetek. Ami nem is áll messze a valóságtól.

– Hogyan, mikor ébredt fel a rajzolás iránti vonzalom? – faggatom Fodor főorvost egy nehéz ügyelet után.

– Ha visszatekintek a gyermekkoromra, ceruzával, ceruzacsonkkal vagy krétával a kezemben látom magam. Szászrégenben laktunk akkoriban, s a tornácfára főleg lovakról, a környezetemben levő állatokról, emberekről rajzoltam sorozatokat. A település Felfalu felé eső vidékies kijáratánál fogatok, szekerek jártak, az ihletet tehát a valóságból merítettem. Később az iskolai órák unalmát átvészelendő a padra rajzoltam. Bár az eszemmel figyelgettem, a kezem folyton rajzolt. Érdekes módon akkoriban a színek nem érdekeltek, mintha féltem volna tőlük…

Bár elismerték vonzalmamat, a szüleim nem irányítottak művészeti iskolába. Sportiskolás gimnazistaként (akkor már Vásárhelyen laktunk) délutáni különórára jártam a művészeti iskolába, amit kedveltem ugyan, de kötelező jellege miatt hamar elfogyott iránta az érdeklődésem. Beírattak a hajdani pionírház rajzkörére is, de a nagy rajztömbbel a hónom alatt szívesebben kötöttem ki vázlatokat készíteni a Maros-parton. Akkoriban talán az igazi motiváció, a kitartás hiányzott belőlem ahhoz, hogy a művészi pályát válasszam.

Géza nővér

– Ha jól meggondolom, az orvosi egyetem elvégzéséhez sokkal több kitartásra van szükség. Miért gondolta, hogy az menni fog?

– Arról sem álmodoztam, hogy orvos legyek, édesanyám terelgetett enyhe erőszakkal, de nagyon céltudatosan az orvosi pálya felé. Azt megelőzően kijártam az egészségügyi technikumot, az úgynevezett dögit.

– Géza nővér, mintha filmen is láttunk volna hasonlót…

– Igen, képzett nővér vagyok, s a szakmát nagyon jó társaságban tanultam. Szabadabb lévén, a technikumban kezdtem el grafikával foglalkozni. Ezt az orvosi egyetem alatt is folytatgattam. A magolós korszak lejártával harmadév után szerettem meg az egyetemet, amikor életszagúvá vált, s emberekkel kezdtünk el foglalkozni.

– A belgyógyászat a véletlen műve volt, vagy már szándékos választás?

– A hat év után három év gyakornokság következett, amit Marosvásárhelyen végeztem, majd 1983-ban Mezőbodonba kaptam a kihelyezésem, ahol két évet töltöttem. Az volt az utolsó Maros megyei hely, amit a jegyeim alapján választhattam, s így megmenekültem a Kárpátokon túli munkahelytől. Mint később kiderült, Mezőbodon is olyan hely volt akkoriban, ahonnan elmenekültek vagy „belehaltak” az orvosok.

Színek

– A szép, érdekes táj, gondolom, további munkára csábította.

– A mindennapi elfoglaltságok miatt nem ihletett meg, orvoskollégámmal háromnaponként váltottuk egymást. Megtanultam viszont fát vágni, lovat csutakolni, rendelőt takarítani, mert olyan alkalmazottakkal dolgoztam, akiknek folyton valami szent ünnepük volt, nekem viszont menni kellett, ha beteghez hívtak. Végül is szép volt, egy agyagházban laktam, s a szükség a tűzifa „beszerzésére” is megtanított. Rezidensi szakvizsgával kerültem vissza Vásárhelyre, s 1991-ben megpályáztam egy állást az egyetemen. Azért esett a belgyógyászatra a választásom, mert harminc éven felüliként szerettem volna minél rövidebb idő alatt szakosodni. Mivel nagyon sok volt körülöttem a szívgyógyász, az emésztőrendszert választottam, s közben megszereztem a hasiultrahang-vizsgálatra feljogosító képesítést is.

– Kedvenc témája? A külső élmény vagy a belső gondolatok voltak a meghatározók?

– Tussal szerettem rajzolni, s vékony tollheggyel véglegesítettem a kompozíciókat, amelyeken egy-egy rejtett témát is fel lehetett fedezni. Később, ahogy telt az idő, megértem a színek befogadására és ábrázolására. Mondhatni, hogy már a lényeg érdekel, s abban a korban vagyok, amikor megjön a mersze az embernek, hogy elfogadja a kontrasztokat, mert nincs veszítenivalója.

– Ez lesz az első nyilvános bemutatkozás?

– Igen. Ezúttal a színes képeimet állítom ki. Az elsők nagybátyámnak a Kishegyszőlő felé levő kertjében készültek, ott érintettek meg ezek a színes hangulatok, amit kezdetben óvatos, puha vonalakkal rajzoltam meg. A valóban termékeny időszak akkor kezdődött, amikor ebből a fertőzött városból, ami tönkreteszi a légutakat, kiköltöztünk Nagyernyébe. Vázlatoknak, hangulatoknak nevezném azt a körülbelül száz, zsírkrétával készült alkotást, amiből kiállítok. Ha Nagy László lelkész nem biztat, s a feleségem nem szorgalmazza, valószínűleg csak mint hagyatékot osztogatják szét.

Elégtétel

– Mikor érez késztetést az alkotásra?

– Mikor nem vagyok egyensúlyban, vagy amikor nagyon egyensúlyban vagyok.

– Mennyi idő alatt készül el egy-egy színes grafika?

– Nagyon hamar, nem szeretek kínlódni, s egyébként is „súgnak” nekem.

– A külső vagy belső élmények az erősebbek?

– A belső élmények kivetülése a grafikai korszakomat jellemezte, azok okoskodó képek voltak. Mivel kívülről-belülről volt alkalmam megismerni az embereket, korábban sokat portréztam. Az utóbbi időben a természet diktálja a színeket és a vonalakat, ami segít kiszakadni a mindennapi munkámból.

– Milyen érzést jelent az alkotás?

– Amikor elkészülnek, kiteszem, megnézzük, s olyan elégtétel fog el, amit egy anya érezhet a szülés után.

– Gratulálok, s remélem, hogy a közönség is értékelni fogja.