2024. november 24., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A hajdani Szászrégeni Magyar Tanítóképző

1949-ben létesült, 75 évvel ezelőtt. Nagy hírnevet szerzett, mégis hét év után durván, váratlanul, magyarázat nélkül megszüntették. 

Mint volt diákja, kötelességemnek érzem, hogy az évforduló alkalmával elmondjam, mit is jelent ez az intézmény a magyarságnak, és miért ítélték halálra 1956-ban. 

A képzőt Asztalos Imre igazgató vasakarata, nagy fokú szervezőkészsége meg a régeni szülők, a tettre kész munkások, valamint a diákok lelkes munkája hozta létre. Ugyanis az evangélikus iskola semmiképpen nem felelt meg az oktatási követelményeknek. Ezért Asztalos Imre igazgató addig járt a néptanács nyakára, amíg ki nem kiutalták a járásbíróság épületét. 

Ezt alakították, alakítottuk át iskolává. Mi, tanulók óriási lendülettel segítettünk: hordtuk a hatalmas iratcsomókat a kijelölt helyekre, súroltuk a padlózatot, a padokat, a táblákat, díszítettük a falakat, s mire megjöttek Bukarestből az ellenőrök, már javában folyt a tanítás. 

Öreg nyugdíjasként egyre több gonddal, bajjal küzdve, hiszen 90 éves vagyok, szeretettel, hálával gondolok a képzőnkre és kedves tanárainkra. Kavarognak bennem az érzések: a romantikus hősiesség, a színpompás pillangókként röpködő percek, a ma is megkacagtató diákcsínyek. De mélységesen elkeserít, hogy az iskola falai közé is betörtek a kommunizmus rémisztő barbárságai, politikai okokból tanárokat hurcoltak meg, s egyes társainkat kizárták a képzőből. 

Tanítóképzőnk pár év alatt országos színvonalúvá küzdötte fel magát, s a magyar kultúrát terjesztette mind a városban, mind a környező falvakban. 

Első igazgatónk az iskolaalapító Asztalos Imre volt, a második igazgatónk Szász Gyula, aki színvonalassá tette az oktató-nevelő tevékenységet. 

Kitűnő tanárok tanítottak, akik hozzáértéssel készítettek fel az életre. 

Kis Elek, a mi drága, jó Elek bácsink, zenetanárunk, énekkarunk nagy hírű vezetője volt. A zene, az éneklés szeretetét és tiszteletét egy életre beoltotta a szívünkbe, lelkünkbe. A jóérzés meg az örökös kedélyesség, nem különben az ifjúsággal igen nagy fokú együttérzés jellemezte. Növendékei rajongtak érte. Most, öreg koromban is gyakorta gondolok rá, és kedvvel dúdolgatom kórusunk nagy számait: a Rákóczi-indulót, az Egy gondolat bánt engemet, a Hej rózsa, rózsa, ékes vagy című dalokat és a többit. Amikor kórusunk énekelt, templomi áhítat töltötte be a lelkeket, a dal fenséges ereje lenyűgözte a közönséget.

Az én szívemhez legközelebb a magyar szakos tanáraink álltak: Osváth Sára, Csergő Lenke, Szabó Dávid. Lángra gyújtották a lelkünket, megszerettették a magyar írókat, költőket, a magyar történelmet, olvasást, kiemelték a magyar nyelv hatalmas kifejező erejét, csodálatos szépségeit. 

Képzőnkben szász ifjak is tanultak a legnagyobb egyetértésben és barátságban a magyarokkal. Jó kapcsolatot ápoltunk a román képzősökkel is, közös műsorokat, bálokat szerveztünk. Akkor Szászrégen a barátság városának tűnt, nem tapasztaltunk nemzeti gyűlölködést. 

Több iskolatársam neves szakemberré küzdötte fel magát. Csernátoni József lapszerkesztő lett, ő készítette el iskolánk monográfiáját, kitűnő találkozószervező volt. Lázár Sándor egyetemi tanár, tanulmányai jelentek meg hazai és nemzetközi szaklapokban. 

Csősz Irma sokoldalú településkutató, könyvek szerzője, a Magyar Kultúra Lovagja renddel tüntették ki. 

Nagy Ferenc nemzetközi kórustevékenységéért Magyar Kultúra Lovagja érdemrendet kapott. 

Fodor Sándor ismert Vásárhely-kutató és -ismertető, míg Samu Pál cserkészszervező, biokertész. 

Fekete Árpád történelemtanár, településkutató, monográfia-szerző. 

Tehát a Szászrégeni Magyar Tanítóképző a háború után gyökerét, hitét vesztő magyarság lélekkohója volt, a rövid hét év alatt felemelő, nagyszerű eredményeket ragyogtatott fel. Az 1956-os magyarországi forradalom miatti kommunista dühöngés egyik áldozata lett. Ám lobogó lángját nem bírták kioltani, az mindvégig lángolt bennünk, és továbbadtuk tanítványainknak. ők viszik tovább a szent lángot. 

Valahogy így biztatnám a még meglévő iskolatársaimat: Ne feledd! El ne feledd a régi iskolát! Őrizd a lángját! Éleszd a lángját, és add tovább!

Kajcsa Jenő, 90 éves vén diák 


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató