Az olvasó írja

Időről időre bebizonyosodik, hogy minden befektetés előbb vagy utóbb megtérül. Egyes befektetések számszerűsíthetők vagy „kézzelfoghatóbbak”, mások pedig szívvel érzékelhetőek: így van ez Zsidó Emese Tímea V. osztályos (Tudor Vladimirescu Általános Iskola) tanuló esetében is. 

Tímea már egészen pici korában megismerkedett a mondókákkal, mesékkel, versekkel. Különösen kedvelte Bartos Erika verseit, amelyeket édesanyja olvasott neki. Utazások, séták, kirándulások alkalmával nélkülözhetetlen kellékek voltak a verseskötetek. Tímea 12 éves korára már egy kötetre való verset írt, amelyeket szeretettel és érdeklődve hallgat a családja, barátai, tanárai és ismerősei.

Még csak 12 éves, de már kis költőként emlegetik. 

Nemrég a nagyközönségnek is bemutatta néhány versét: a Marosvásárhelyi Rádió Jó reggelt, Erdély! című műsora hallgatóinak szavalta el Üdvözlő, Tékanap című verseit.

A Marosvásárhelyen megrendezett I. gyermekkonferencián is bátran szavalta Őszi erdő című saját költeményét.

A versíráson kívül rengeteg egyéb tevékenységben is aktívan részt vesz: papírcsíktechnikával ékszereket készít barátnőivel (quilling ékszerek), iskolán kívüli matematika szakkörre jár, táncol, szívesen kirándul, fényképez és olvas. 

Az iskolában kitűnő tanuló, kötelességeit komolyan veszi. Tevékenységeiben nagyon sok segítséget kap tanáraitól, osztályfőnökétől, barátaitól és szüleitől. Álma, hogy verseskötete jelenjen meg.

Kívánunk Tímeának kitartást!

Jöjj el hozzánk, várunk rád, kedves Télapó!

És az öreg, hófehér szakállú december 21-én meg is érkezett a Forradalom utca 8. szám alá, ahol szép számban összegyűlt gyermeksereg, szülők, nagyszülők és érdeklődők várták. 

Az előző évekhez hasonlóan a marosvásárhelyi RMDSZ II-es körzete az idén 94, élelmiszert és édességet tartalmazó csomagot osztott ki, ebből 26-ot  gyermekek kaptak. A felnőtteknek házhoz szállították a csomagokat. 

A Télapó, Kozsik József színművész, jókedvvel, tréfálkozva  osztogatta az ajándékokat a feldíszített fenyőfa mellett. Az óvodások és kisiskolások hálából, no meg szereplésvágyból szebbnél szebb verseket szavaltak, és a felnőttekkel együtt karácsonyi dalokat énekeltek, a Mennyből az angyalt, a Kis karácsony, nagy karácsonyt, a Pásztorok, pásztorok kezdetűt. Öröm volt látni, hogy mennyire örültek, mosolygó arccal, irulva-pirulva bámulták Télapó hosszúra nőtt szakállát. A Télapó azt kérte, hogy legyenek jók, szófogadóak. Kórusban jött a válasz, hogy jók lesznek. 

A rendezvény szervezéséért  illesse dicséret Magyari Károlyt, a II-es körzet elnökét, a választmány tagjait, akik évről évre szeretettel tesznek arról, hogy a karácsonyi  ünnepet kellemessé tegyék. Köszönet  dr. Vass Levente képviselőnek, aki rendszeresen részt vesz az ünnepségen, és aki a teremről gondoskodott. Minden évben meglepetéssel szolgál, az idén könyvjelzőket ajándékozott. Az ünnepség résztvevőit  finom kaláccsal és hűsítővel kínálták a mosolygó hölgyek. 

„Ha elmúlik karácsony,/ a szeretet lángja halványabban ég,/ de ha vigyázunk rá, nem alszik ki még…/ Három napig jók vagyunk, sőt emberségesek,/ Istenem, hadd legyen egész évben ilyen a világ!”

A II. körzet  választmánya boldog, békés új esztendőt  kíván tagságának és családjuknak!

A Népújság minden olvasójának  és a szerkesztőség minden tagjának egészséget, bort, búzát és békességet, sikereket és minél több olvasót kívánunk!

Varró Domokos  

 Ebben a tanévben kezdő csoportként indult a Romulus Guga Általános Iskola Fénymondók csapata a SzékelyKapuk–ZöldKapuk nemzetközi ökocivilizációs programban. A Kárpát-medencei ifjúság számára meghirdetett, hagyomány- és értékmegőrző, közösségteremtő kezdeményezés arra ösztönzi a fiatalokat, hogy megfogalmazzák üzenetüket, és ezt az üzenetet kreatívan előadva minél több közösséghez eljuttassák. A teljes program célja a diákok aktív részvételre ösztönzése, a hagyományok felélesztése és a környezetvédelem fontosságának hangsúlyozása.

A program első mozzanata a betlehemezés. A Fénymondók a hetedikes tinikre valló kettős érzéssel indultak a próbák kihívásának. Vidám, huncut, de fárasztó és sokszor saját határaikat feszegető gyakorlások, szerepek és üzenetek kerültek előtérbe, mely korunk fiatalját a betlehemezés kapcsán oda szólítja, ahol az ég és föld találkozott: a betlehemi jászolhoz. Egyre jobban mélyült az üzenetünk, és vált sajátunkká: aki beengedi Betlehemet az otthonába, annak szíve megtelik az ég adományaival, és szívéből válaszként felzeng a hála éneke.

Zene, tánc és gyökereinkhez visszanyúló égi üzenet a Fénymondók idéni szolgálata, mellyel óvodákat, alsó tagozatos diákokat, gyülekezeti idősek klubját, öregotthonokat, hátránnyal élő diákokat és gyülekezeteket ajándékoztak meg:

Hálásak vagyunk, hogy méltók voltunk erre.

Azt már rég kikötötte a kisfiam, hogy farkaskutyát akar, ha végre házba költözünk.  Szinte hajszálpontosan ezelőtt tizenhárom évvel kilenc kiskutya közül választhatta ki magának egy szép október végi délutánon. Már a nevét is tudta, Alphának keresztelte. Megegyeztünk a gazdival, a beköltözés után visszük el a kutyát, addig még ott marad az anyjával. Mintha megérezte volna a kutyus, hogy sorsa hozzánk fűződik ezután, kiült a paniti udvaron lévő dombra, és szemével végig kísért minket, míg az autóhoz mentünk. Az évek során aztán sokszor megtette ezt, valahányszor egyedül hagytuk az udvaron. 

Egy nap telefonált a tulaj, sietni kell!  Épp idejében, mert kezdett kicsúszni a szopornyica elleni oltási időszakból. Egyenesen az állatorvoshoz vittük, hányt is nagy izgalmában az első autóútján, de megúszta szerencsésen. Hisz ő már akkor harcos kiskutya volt. Négyesben, együtt a család átvészelt minden nehézséget az évek során.

Az első éjszakákat kint töltötte az udvaron. Nagyon fagyosak voltak az akkori november végi éjszakák. Megsajnáltuk a kicsit, bevittük a házba. Ezzel egyszerre eldőlt: farkaskutyából házi kutya lesz. Ki-be járt a házba, akkor és amikor kedve tartotta. Mellső lábaival felnyúlt, lenyomta a kilincset, kinyitotta az ajtót. Ilyen téren nem fegyelmeztük, számunkra is természetessé vált, hisz ő is a családunk tagja volt. Övé volt az udvar minden szeglete és a ház minden sarka. Nem élt vissza soha vele. Csak nagy ritkán tett kárt a kertben az ültetvényeim vagy a virágaim közt. Okos volt, tudta, meddig szabad  elmenni. Kiválasztotta magának az illemhelyét az udvaron, aztán következetesen mindig azt a helyet használta. Bent a házban pedig kipróbált majd’ minden sarkot, míg végül megállapodott egynél, mi pedig oda rendeztük be az állandó fekvőhelyét. 

Mint a kisgyereket, iskolába vitte a kisfiam, hogy megtanuljon viselkedni. Nem volt rá panasz, figyelmes és gyors észjárású volt, hamar tanult. A családi ierarchiában mindenkinek megvolt a helye, ezt mindenki elfogadta, és nem is akartunk rajta változtatni. A fiam volt a falkavezér, mi pedig a játszótársai voltunk Alphának. 

Kedvére szaladgálhatott az udvaron, közben védte a területét az idegen behatolók elől. Szép mély, öblös hangjával mindenkit rendre utasított, de senkit sem bántott. Elemében érezte magát a közeli erdőkben való sétákon, Köszvényesen a Nyárádban való fürdésekkor, vagy a határban  futkározva. Bármerre mentünk vele, mindenki megcsodálta, dicsérte szépségét. Még most, 13 év elteltével sem mutatta a korát, csak pár szürke bajuszszál árulkodott róla.  

Reggelente türelmesen ült, megvárta a férjemet az ajtó előtt, hogy elinduljanak a nagy sétákra a Kövesdombon. Ismerte az autónk zúgását, de a szomszédokéit is külön-külön. Távolról felismerte lépteinket az utcában, és ennek hangot is adott. Huzamosabb időre sohasem hagytuk otthon egyedül. Ezt ő is tudta, mégis mindig szomorú volt, ha nélküle mentünk el valahová. Várta hazatértünk, mindig a kapuban várt. Boldogsága leírhatatlan volt, ha pár nap után újra viszontláttuk egymást. Mellette tapasztaltuk meg, mit jelent a cserébe semmit sem váró odaadás, a feltétel nélküli szeretet. Úgy tudott magához ölelni, szorítani, mintha emberi lény lett volna. Leste a kívánságainkat, ugrott, hogy kedvünkben járjon.

Aztán eljött az idő, hogy anyává váljon. Mesterséges megtermékenyítés után, császármetszéssel hozta világra hat kicsi kölykét. Fiammal együtt segédkeztünk az orvosnál a szüléskor, dörzsölgettük, élesztgettük a kicsiket. Egyiket sem veszítettük el. Gyönyörű kis fekete „egerek” voltak. Izgultunk, vajon elfogadja-e a kicsiket,  magához engedi-e szopni, hisz nem természetes úton szülte őket. Nagy volt az örömünk, amikor nyakszirtjüknél fogva futkározott velük, utasította őket rendre a hallban. Etette, féltette, megvédte, szerette, nevelte őket. Virrasztott mellettük, éjszakánként szaladt, hogy ajtót nyissak, ha valamelyikük kikérezett. Mondtuk is azokban az időkben, bizony sok emberanya leckét vehetne tőle anyai gondoskodásból, odaadás-

ból. 

Megszenvedte méhe kivételét, úgyannyira, hogy még most a tavasszal is tüzelt. Kifogta a „százból egy esetet”, ahogy  az orvos mondta. Pedig csak jobban oda kellett volna figyelni az operáció közben, szerintem. Oda, és nem más dolgokra fókuszálni a nővérrel egyetemben. Annyira beteg volt utána, hogy már-már azt hittük, elveszítjük. Akárcsak a mostani operáláskor. Műtőterem híján ki-be jöttek idegen emberek a szűk helyiségbe, bámulták Alphát, pénzt fogdostak, adták-vették az állateleséget, beszéltek mindenről, csak a szemük előtti esetről nem. Vagy ez a normális? Még össze sem varrták Alphát, máris letettek melléje egy macskát, a földre meg egy beteg kiskutyát. Azt hittem, felrobbanok dühömben. 

Egy hétig bírta az operáció után. Talán, ha kivizsgálásra küldte volna először az orvos, és nem rögtön a melldaganat kivágására ugrik, még ma is itt volna közöttünk, ha sántítva is kicsit, hisz semmijét sem fájtatta. Az utólagos vizsgálat már semmin sem segített. De megkíméltük volna szegény állatot a sok szenvedéstől. 

A halála előtti estén, végső erejét összegyűjtve, mellső lábaira támaszkodva kivonszolta magát a bejárati ajtóhoz. Ott mancsait a küszöbre fektette, végső búcsút  vett az óljától, az udvartól, az élettől. Megszakadt a szívünk, ahogy mellette álltunk! 

Másnap a rendelő lépcsőin vittük fel vissza nem térő útjára. Egy szomorú fekete szempár nézett rám. És én nem tudtam mit tenni…

Elment, nagy az űr. Nézem a házban az ágya üres helyét, hallgatom az udvaron a nagy csöndet... Könnyeim csendesen peregnek. A fiúk nem mutatják, keményebben viselik. De mindhárman néma bólintással kimondjuk: soha senki és semmi nem fogja Alphát, a gyönyörűséges kiskutyánkat pótolni. Köszönjük neked, Alpha, hogy 13 éven át életünk része voltál!