Az örök szerelem

Istenszéke

„Minden évben menj el legalább egy olyan helyre, ahol korábban még soha nem jártál” – cseng a fülembe a dalai lámának tulajdonított tanítás. Elmélkedésre sarkall e gondolat, de én legalább olyan fontosnak tartom azt is, hogy időnként vissza kell térni azokra a helyekre, amelyeket régen, gyermekkorunkban, ifjúkorunkban ismerhettünk meg. Mint ahogy senki és semmi nem tudja kitörölni az első szerelem csókjainak emlékét, úgy nem lehet elfelejteni Erdély leggyönyörűbb tájainak első megpillantását sem. Napestig lehetne sorolni a hazai csodákat, van mégis néhány tető, amely kiemelkedik a többi közül.

Mert hogyan felejthetném el például azt, amikor kisgyermekként Szászrégen környékén utazva először kíváncsiskodtam megilletődve a párából kibontakozó trapéz alakú hegyre? Isten széke? Hát Isten olyan hatalmas, hogy ekkora szék kell neki? Akkor ez az Isten valóban mindent lát, és mindent hall. Előle nem lehet csak úgy elrejtőzni. 

Aztán ifjú titán egyetemistaként már nem is tűnt olyan magasnak. Haha, méghogy Isten széke! Nosza, sirüljek fel rá ízibe, nézzek farkasszemet vele! Ha jártam már 2000-es csúcsokon, akkor ezt a „halmocskát” könnyedén magam alá gyűröm! Ifjonti szemtelenségemben arra vetemedtem, hogy egyedül merészkedtem a hegy hátára. De a hegy derekán az Úr küldött az utamba néhány bestiálisan nagy, ormótlan juhászkutyát, amelyek hajszál híján felfaltak. Mire felértem a tetőre, kifogyott belőlem a szusz, kiürült az ennivaló a hátizsákból, de a legkínzóbb az volt, hogy kiapadt a vizeskulacsom is. Ott gyötrődtem egymagamban, és a hőségben annyira epekedtem a víz után, hogy egy pocsolyából voltam kénytelen szürcsölni néhány kortyot. Pedig lépésekre volt az áldott, tiszta, mindig megújuló Isten-forrás, csakhogy annak még a létezéséről sem tudtam. Nem láttam a fától az erdőt, így a tiszta forrás helyett nekem csak a sár jutott, ezért az andezit sziklapárkányokról már nem is tudtam örülni a fenséges kilátásnak. Mindezzel Isten csak szelíden visszapofozott a valóságba, de amikor már látta, hogy a végelgyengülés határán vagyok, elküldte az angyalait: két román juhászember vendégelt meg egy esztenán. Egyetlen foguk sem volt, de szívük akkora, hogy belefért volna a Maros mente, Vásárhelytől Szegedig.

Nagy nevelőiskola volt első „flörtöm” az Istenszékével, amelyen megtanulhattam azt, hogy a hegyekben nem jó egyedül kóborolni, mert ha baj van, akkor csakis az angyalokra, vagyis embertársaimra számíthatok. Ezért a következő kirándulásokra mindig többedmagammal, barátokkal tértem vissza. 

Idén nyáron eljött az ideje annak is, amikor már meglett családapaként vetődtem ismét a Székre. Negyedszázad „szaladt” le közben a Maroson, de a kő „maradt”, és visszavárt. Ma már nem csak gyermeteg fantáziával képzelem magam elé az odafönt trónoló Istent, hanem felfogtam, hogy Ő ott lakozik a virágban, a fában, az emberben egyaránt. Ma már nem akarok ujjat húzni erejével, mert tudom, hogy csak guruló kő vagyok a hegyen. 

Balázs Tünde tanárnő, ötödikes fiam osztályfőnöke kért meg, hogy istenszéki osztálykirándulásukon legyek a túravezető. Őszintén örvendtem a kiruccanás ötletének, mert tudom, hogy napjainkban sajnos távolodunk a természettől, embertársainktól, önmagunktól, Istentől. Márpedig egy ilyen hegymászás iskolapéldája lehet annak, hogy miként ismerjük meg jobban egymást, saját magunkat, és hogyan kerülhetünk közelebb Isten „székéhez”. A kiránduláson részt vevő tanárok és szülők példáján keresztül a gyermekek felelősségteljes viselkedést tanulhattak, alkalmazkodhattak egymás rigolyáihoz, értékelhették az Isten-forrás szomjoltó nedűjét, rácsodálkozhattak arra, hogy mire is képes testük-lelkük, és a csapkodó jeges-zivataros, véget nem érő sárban tapicskolás után talán jobban megbecsülhették azt is, hogy hazaváró, kényelmes hajlékuk van. S hogy nekem mit adott a sokadjára látott hegy? Hálás voltam, hogy ezúttal családommal tehettem lábamat rá. Amikor a mennybolt elsötétedett, és ránk zúdította minden mérgét, négyéves kislányom így sóhajtott fel: „Nagy bajban van a nap!”. A nap lehet, hogy nagy bajban volt, de mi nem, mert ott voltunk egymásnak, és a bokáig érő sárfolyóból egyesült erővel szabadulhattunk. És hálás vagyok azért, mert a hegyen találkozhattam egykori évfolyamtársammal, egy igazi jó baráttal, a kiváló gyógyszerésszel, a rendkívüli atlétával, Csizmadi Mihály Zsolttal. Az a jó az erdélyi barangolásokban, hogy mindig találkozunk ismerőssel, baráttal, ezért még inkább otthon érezhetjük magunkat, és minél csodálatosabb helyekre megyünk, annál értékesebb emberekkel találkozhatunk. 

Nos, az új helyek megismerése iránt is nyitottnak kell lennünk, de ne felejtsük el, hogy Erdélyben a világ egyik legelbűvölőbb virágoskertjében élünk, amelynek szebbnél szebb csodáit érdemes megismerni, újra és újra felfedezni. Azért jó időnként visszatérni ezekre az istenáldotta helyekre, tetőkre, mert előtörnek a régmúlt idők emlékei, mert érettebben látva mindig más színben tűnnek fel előttünk, és mert sosem engednek el ajándékok, tanítások nélkül. S aki éppen először, netán régóta készülődik erre az isteni helyre, annak azt üzenem, hogy ne sokat tétovázzon, induljon el, mert bár a kő marad, az sem örökre, csak addig, ameddig az Úristen akarja. 

Veress Zsombor