Az igazi láncszem
2024-12-27 12:00:00
- Nagy Székely Ildikó
Ünnep táján láncot fűznek magukból a nagy üzletekben az emberek. Egy távoli, tisztább világból szemlélve úgy tűnhetne, mintha így, egymás mögé sorakozva, egymásba kapcsolódva akarnának utat készíteni a piros betűs napnak, napoknak. De ennek természetesen fele sem igaz, hiszen mindenki önmagában, önmagáért – jobbik esetben szeretteiért – ácsorog, várakozik, egyezkedik halkan vagy teli torokból a ritmusát vesztő idővel, amíg a pénztárhoz nem ér. Egy egészen friss, karácsony előtti tapasztalatom szerint mégis vannak kivételek, van, aki nem csak önmagát érzékeli az emberláncban, és ezt ki is mutatja egy – egyesek számára talán jelentéktelennek tűnő – gesztusban.
Az egyik nagyáruház kasszája előtt legalább tíz perce vesztegelt a sor, amikor ennek a szívmelengető jelenetnek a részese lehettem. Egy ideig nem lehetett tudni, miért nem haladunk, de aztán kiderült, hogy az egyik vásárló nagy doboznyi karácsonyfára valót tett a pénztáros elé, akinek egyenként kellett a rengeteg dísz vonalkódját leolvasni. Előttem egy cserép virágot szorongató férfi álldogált, előtte pedig telepakolt bevásárlókocsival egy kisgyermekes család. Nehezemre esett megsaccolni a barna fiúcska életkorát. Kinézetre négy-öt évesnek tűnt, de szavak helyett csak tetszést vagy indulatot jelző hangok jöttek ki a torkán, mikor mi, az arcán pedig, mivel mindegyre hátrafordult, hamar felfedezhettem a Down-kórra utaló vonásokat. A család áruhegyének tetején nagy csomag pelenka trónolt, biztos voltam benne, hogy kisfiuknak vásárolták a szülők. Tekintetével egyszerűséget sejtető, sovány emberpár őrködött a gyerek mellett, csak strázsálták némán, a megnyilvánulásaira egyikük sem reagált. Azon gondolkoztam, hogy biztosan nem hordozzák fejlesztésre a kicsit, hiszen még az üzeneteit is figyelmen kívül hagyják, pedig a szakszerű segítség talán kedvező változást hozna mindhármuk életébe. Amikor aztán a tengernyi dísz új tulajdonosa végre összes kincsét elpakolhatta, meglódult a sor. A fiúcska egyre jobban kezdte elveszíteni a türelmét, az édesapját azonban nem lehetett kibillenteni egykedvű nyugalmából. Ő következett, és már éppen készült kipakolni a bevásárlókocsi tartalmát, amikor hirtelen meggondolta magát, és hátrébb húzódva maga elé engedte a virágcserepes vevőt, utána pedig engem is.
– Maguknak kevés árujuk van, menjenek csak – mondta románul, én pedig nem győztem csodálkozni azon a különös alázatosságon, ami abban a pillanatban abból a sovány, sötét bőrű férfiból áradt. Még sokáig előttem volt a furcsa kis család, és főleg a családfő hangja, mozdulata, ahogy átadja nekünk a helyét, idejét.
Ellenpéldát a jóra persze mindig könnyű találni, nekem sem kellett sokat várni rá. De szívem szerint inkább ezzel a pillanatképpel hagynám az olvasót, és nem mesélném el, hogy egy másik áruházban hogyan tiltotta meg két bolti eladó, hogy a hűtőszekrényben sorakozó tojásszettekből szolgáljam ki magam, ahelyett, hogy a hűtő mellett magasló készletből vennék. Két lépést is alig tettem, amikor utolért a kuncogásuk: „mit fél egy kis rántottától?” Erre szokták jó közhelyesen megjegyezni: nem vagyunk egyformák. Bármennyire elcsépelt is, igaz ez a mondás. Szerencsére?
