Az idő igájában

Az ember útja a boldog időtlenség állapotából az óra diktatúrájának a jármába vezetettig. A jó minőségű természetes fény feltalálásával megloptuk, gyarmatosítottuk az éjszakát is. Az emberbe kódolt belső órát pedig, amely rövid téli napokon lelassítaná az időt, semmibe vesszük, amiért idegrendszerünk áll bosszút. Az alvászavar népbetegséggé vált, akárcsak a depresszió, s egy sor más bántalom – elhízás, cukorbetegség, emésztési zavarok stb. – amelyek kapcsolatban vannak a természetes időritmustól való elszakadással. 

 

Az első erdélyi nyomtatvány 

E folyamat történetéről, a különböző korok emberének időérzékeléséről, az időfegyelem megjelenéséről beszélgetett február 25-én a Teleki Téka freskós termében Lázok Klára, a Beszélő könyvek házigazdája a Budapestről érkezett Fónagy Zoltán történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia Történelemtudományi Intézetének kutatójával. 

A beszélgetést megelőzően hangzott el a bejelentés, miszerint a megyei tanács ígéretet tett, hogy biztosítja a különlegesen értékes freskós terem felújítására szükséges összeget, s a folyamatot követheti majd a Beszélő könyvek közönsége is. 

A szerda esti rendezvényen a Téka állományából az időről szóló könyvekből helyeztek el néhányat a tárlóban: Newton természetfilozófiájának 1685-ös londoni kiadását, a francia Enciklopédiát, az időmérésről, óráról készült rajzzal, egy Krón Ferenc Ernő által szerkesztett régi kalendáriumot 1848-ból és egy 1525-ben Szebenben nyomtatott laptöredéket, amely az 1525-1575 közötti mozgó ünnepeket tartalmazza, s 2009-ben derült ki, hogy a legelső fennmaradt erdélyi nyomtatványnak tekinthető. 

A mindennapok történésze 

Fónagy Zoltánról elhangzott, hogy kutatási területe a 19. század magyar történelme, társadalom-, gazdaság- és művelődéstörténete, a hétköznapi élet története, történeti kartográfia, történeti statisztika. Szakmunkáiban ezt a területet dolgozza fel, mint például a Modernizáció és polgárosodás, Magyarország története 1849–1914. A tudományos tevékenység mellett református vidéki közösségből származva fontosnak tartja, hogy kutatási eredményeit a művelt nagyközönségnek is tolmácsolja. Teszi ezt a tudománynépszerűsítő újságcikkek sora mellett A mindennapok története című blogon is, amely a történészi igényesség mellett olvasmányos, szórakoztató írásokat tartalmaz, és népszerűvé tette a Kárpát-medencében. – Ha nem alkalmazkodtok, kihaltok, mint a dinoszauruszok – tanácsolta a fia, akinek az ösztönzésére tudományos kiadványai mellett a mindenki számára elérhető számítógépes felületen osztja meg gondolatait az olvasók valóban széles táborával. 

Lázok Klára kérdésére, hogy mi az idő, Szent Ágostontól vett idézettel válaszolt: „Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom: ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom.” (Vallomások, XI. könyv). Bár a 17., 18. század filozófusai vitatták, hogy események, történések nélkül van-e abszolút idő, Fónagy Zoltán elmondta, hogy történészként az emberi időérzékeléssel, az idő megélésével foglalkozik. A témával kapcsolatosan Lázok Klára a Téka állományából két könyvet emelt ki, Teleki Sámuel útinaplóját, amelyben svájci látogatását írja le, s fontos szerepet szán az időnek, valamint a kiskendi Kozma Katinka 19. századi naplóját (Spielmann Mihály történész szerkesztésében jelent meg). A 16 éves vidéki lánynak, aki Budapestre vágyott, a véget nem érő vendégeskedések alatti időtlenségben teltek a napjai. 

Az életkorukat sem tudták

A modern kor előtti ember közömbös volt az idővel szemben. Szent Margit idejében az apácák nem tudják az életkorukat meghatározni, s a korabeli peres iratokban szereplő tanúk sem. A török kiűzése után a helységek határának visszaállítására felkért személyek közül a legidősebbek 130 évesnek is vallották magukat. Ezen a 18. század végén, 19. század elején előbb a reformátusoknál, majd a katolikusoknál is bevezetett anyakönyvezés változtat. A középkori ember eseményekhez kötötte az idő jelölését, az uralkodó trónra lépéséhez, a pápa megválasztásához, az egyházi ünnepekhez, a jeles napokhoz, s a bírósági jegyzőkönyvek is úgy rögzítik, hogy húsvét után tíz nappal, amit utóbb nehezebb meghatározni, mozgó ünnepről lévén szó. Az első toronyórák Itáliában jelennek meg az 1300-as években, Erdélyben a 15. században Brassó és Kolozsvár volt az úttörő. Fokozatosan a jómódúak lakásában is megjelennek az órák, de inkább dísztárgyként, aminek a gyakori igazítása költséget jelent. A vidéki úri életet továbbra is az időtlenség, a földművesek esetében pedig a természethez való igazodás jellemzi, ami a modern ember látószögéből akár pazarlónak is tűnhet – mondta az előadó. 

Az időtlenségtől az óra diktatúrájáig 

Ez az út a kapitalizmussal indult el, s hosszú folyamatot jelentett. Először a polgárság kezdi el az órához igazítani az életét, majd a munkaadók kényszerítik 13-14 órás munkaidőre a dolgozókat, ami a 18. század végén az időért való harcokat robbantja ki. 

Az 1800-as évek derekán egy borsodi faluban viszont évente egy személy vásárolt órát, ami inkább a jómódot és nem az időhöz való igazodást szolgálta. 

A jó minőségű mesterséges fény jelentette az utolsó lépést az embernek a természeti időtől való elszakadására, amely az éjszaka gyarmatosításával járt. 

A társadalomnak az óra használatára való átnevelésében az iskola, a menetrendhez kötött gépi közlekedés és a gyáripar kialakulása játszott szerepet. Természetesen ez az átnevelés nem történt zökkenők nélkül. A Sümegen élő Kisfaludy Sándor kipróbálta ugyan a Szolnok és Bécs között közlekedő vonatot, de nem jósolt nagy jövőt a vasútnak, azzal érvelvén, hogy egy úriembertől nem várható el, hogy a menetrendhez igazodjon. 1831-ben a Dunán rendszeressé tett gőzhajójárat, amely hajnali öt órakor indult Budapestről, igencsak felborzolta a későn érkező balkáni kereskedők kedélyét, akik el sem tudták képzelni, hogy elmenjen a hajó, amikor nekik jegyük volt rá.

Az idő egységesítése

A beszélgetés során érdekes volt hallani, hogy az órák egységesítését és az időzónák kijelölését szintén a vasúti menetrendnek köszönhetjük. Korábban ugyanis minden városban a nap állása szerint állították be a toronyórákat, ami néhány perces eltérést jelentett. Ezt 1871-ben egységesítettek Magyarországon. 1890-ben az európai vasúttársaságok legnagyobb része elfogadta és életbe léptette a zónaidőt, s a magyarországi vasútvonalakon 1891-ben vezették be a közép-európai időzónát. 

Ha manapság a gyorsuló idő közhelyet használjuk, tudnunk kell, hogy ugyanezt az élményt a 19. század embere is megélte, amikor a tíznapos szekérút Szegedtől Bécsig 12 órára rövidült, s a 16 nap alatt megforduló levél a távírda feltalálásával hamar célba ért. 

Visszahumanizálni az időt

Az idő mérése haladást hozott az ember életébe, de ahogy már a bevezetőben kiemeltük, az idő modern használatának, kihasználásának nagy ára van. Így a három műszakban végzett munkának is, bebizonyították ugyanis, hogy a nagy ipari katasztrófáknak az oka az éjszakai munkával hozható összefüggésbe. Mivel nem tudjuk büntetlenül függetleníteni magunk a természet törvényeitől, megszületett az idő felgyorsulása elleni mozgalom, amely megpróbálja visszahumanizálni az idő múlását – zárta elmélkedését az előadó, s mintha ezt jelképezte volna a beszélgetők előtti asztalon két óra alatt 60 percet cammogó régi óra is.

A beszélgetést megszakító betétek, amelyeket Barabás Olga rendező Petelei István novellájából rendkívül találóan állított össze, az elpazarolt időről szóltak Gönczi Katalin és László Csaba előadásában. A közönségnek pedig egy érdekes, tanulságos időutazás során sikerült kilépnie a mindennapok sodrásából.