Az Everest árnyékában

Legutóbbi nagy kalandjáról tartott vetített képes előadást a marosvásárhelyi nyugdíjas orvosok és gyógyszerészek klubjában március végén Veress Zsombor, a világjáró segesvári gyógyszerész. A Studium könyvtár nagyterme megtelt érdeklődőkkel, akik láthatóan nem bánták meg, hogy részt vettek az eseményszámba menő rendezvényen. 

Ez volt a 12. előadás, amelyet a nagy útról való hazatérésének első évfordulóján tartott, és időközben elkészült az írott beszámoló is a Himalája- (Everest, Csomolungma) hegység 5200 méteres magasságában levő alaptáborig vezető hegyi túráról, annak előzményeiről és a nagy kaland részletes bemutatásáról. Veress Zsombor beszámolói azért érdekesek, mert mindig alaposan felkészül az útra, és beszámolóiban megpróbálja – legtöbbször sikerrel – nemcsak megérteni, értelmezni is azt a világot, ahol megfordul.

Régi álmát váltotta valóra a Kárpátok csúcsait többször is meghódító gyógyszerész, aki a veszélyekkel számolva megpróbált fizikailag, gondolatban és lélekben is felkészülni a 11 napos gyalogtúrára. De vajon fel lehet eléggé készülni a kétezer méter körüli csúcsokon járva arra a megpróbáltatásra, ami 2500 méter fölött kínozni kezdi a hegymászót, és amit magashegyi betegségnek nevezünk? Oka a légnyomás csökkenése, aminek következményeként az oxigén kevésbé oldódik a vérben. Tünetei az erős fejfájás, étvágytalanság, álmatlanság, szapora légzés, légszomj, ólmos fáradtság, hallucinációk, és aki nem látja be, hogy teljesítőképessége határán jár, a tüdőödémával és végül a halállal is számolnia kell. De ne szaladjunk annyira előre, hiszen a tünetek a Himalája 5.200 méteren levő alaptáborát jelentő célpont előtt érték utol az emberpróbáló útra vállalkozót, aki négy gyermekére és a feleségének tett azon ígéretre gondolva, miszerint épségben fog hazatérni, vissza tudott fordulni az utolsó száz méterek előtt. 

Az első sikertelen próbálkozás után a veszprémi Eupolisz utazási társaság szervezte bakancsos útra iratkozott fel. 2016 márciusában repültek Budapestről Isztambulon át Katmanduba Szabó Szilveszter túravezető irányításával, aki végig tartalmasan, változatosan mutatta be az út nevezetességeit. 

Veress Zsombor részletesen beszámolt Nepál fővárosa, Katmandu „vonzó és taszító”, „mennyei és pokoli”, az európai ember számára sokkoló valóságáról. A milliós nagyváros rossz levegőjével, förtelmes mocskával, összetákolt házaival, szegénységben élő lakóival fogadja a látogatót, de vendégeinek a luxusszállodát is biztosítani tudja. 

Érdekes volt hallgatni, ahogy a két nagy világvallás lényegéről, a hinduizmus és a buddhizmus híveinek a kisebbségben levő muszlimokkal való példaértékű, békés gyüttéléséről beszélt. A jellegzetes épületek, mint például a világörökség részét képező Pashupatinath-szentély mellett sikerült lencsevégre kapnia a hagyományos halottégetést a szemetes, szennyes Bagmati folyó partján, ahol a halál nem annyira tragikus, hiszen a lélekvándorlás egy epizódjának tekintik csupán. Hallhattunk az ősi hindu jelkép, a szvasztika, a derékszögben megtört egyenlő szárú kereszt, a tekerőrózsa eredetéről, ami azért válhatott a nácik horogkeresztjévé, mert úgy tartották, hogy a német nép az észak-indiai árja törzsektől származik. Képeket láthattunk a világ legnagyobb sztúpájáról (Boudhanath), és arról is, hogy ezek a régi buddhista vallási építmények egész útjukon elkísérték a magashegyi túra résztvevőit, akárcsak az imamalmok és a szélben lengő színes imazászlók, égbe küldött üzenetükkel. Beszámolt egy mandalaműhelyben tett látogatás kapcsán a léleknek terápiát jelentő mandalakészítés szertartásairól és szimbolikájáról, az élő istennőnek kiválasztott lányok történetéről, az erotikus jeleneteket ábrázoló faragványokkal díszített Jagannath-templomról, és a könnyen elérhető kábítószer miatt az 1960-as években Katmanduban letelepedett hippik templomáról.

A világ legveszélyesebb, de legcsodálatosabb repülőútján, amelyen 4-5.000 méteres magasságban a Himalája „hófödte hegycsúcsai, hatalmas sziklafalai, csipkézett hegygerincei” láthatók, jutottak el Luklába, hogy onnan elinduljanak a világ legszebb túraútvonalán az Everest-alaptáborba. Az úton a bennszülött teherhordók, a serpák segítségét vették igénybe a nagyobb csomagok cipelésére. Veress Zsombor együttérzéssel, szeretettel beszélt a nehéz feladatot vállaló toprongyos, de mindig mosolygós, egyszerű emberekről, akik nélkül a nagy hegymászók sem jutottak volna fel az Everestre. 

Széles ösvényeken, függőhidakon haladtak le- és felfele hét napon át, kisebb településeket is átszelve, s nagy élményt jelentett a hegyoldalakat borító, ezernyi vérpiros virággal pompázó rododenronerdőségek látványa. Érdekes epizódként mutatta be a rögtönzött „húspiacot”, ahogy a több tízkilós vízibivalyt cipelő fiatal serpa lekanyarított egy-egy darabot a nehéz állatból. Délutánonként érkeztek meg a teaháznak nevezett szálláshelyekre, amelyeknek a társalgóját, ebédlőjét jaktrágyával fűtik, az emeleti hálószobák viszont fűtetlenek. Itt ettek, teáztak, pihentek és találkoztak a különböző nemzeteket képviselő csoportokkal. A helyi vízből nem fogyasztottak, és fogat is csak palackozott vízzel mostak, ami drága mulatság volt, de sikerült elkerülni a fertőzéseket és a hasmenést.

2840 méteren érték el a Sagarmatha Nemzeti Parkot, amelynek északi határa a Himalája főgerince. A vidéket „drámai hegyek, mély völgyek, az örök jég birodalmából legördülő gleccserek”, fenyvesek, rododendronerdők alkotják, amelyek 4.000 méteren érnek véget. A bűvös háromezer méteren túl, amikor már kezdték érezni az oxigénhiányos állapot és a kimerültség tüneteit, értek el Namche Bazarba, a serpák 3.440 méter magasan fekvő fővárosába. Fejfájásukat aszpirinnal, pihenéssel, folyadékpótlással próbálták enyhíteni. Ettől kezdve mérte meg vezetőjük mindennap a résztvevők vérének oxigéntelítettségét, aminek csökkenése az út végét jelentette volna. Egy napot töltöttek Namche Bazarban, meglátogatták a közelében levő falut, ahol a Himaláját oxigénpalack nélkül tízszer megmászó, hópárducnak nevezett túravezető élt. Részt vettek egy szertartáson a Khare-kolostorban, ahol buddhista szerzetesnők élnek. A következő nap ezerméternyi szintkülönbséget legyőzve látták meg az Everestet, ami a túra egyik legnagyszerűbb pillanata volt. Majd a Lhose és az Ama Dablan (nyakékes anya) orma is kitárult előttük. Aztán egyre nehezebb lett minden mozdulat, s vigaszt a közel négyezer méteren fekvő Tengboche-kolostornál a szobaablakból újra megpillantott Everest látványa nyújtott. Az alaptábor felé vezető úton Lobuche volt az utolsó település 4.940 méteren. Ezt megelőzően meglátogatták az Everest-emlékparkot, ahol az elhunyt hegymászóknak állított emlékművek láthatók. Ebben a magasságban már csak ötvenszázaléknyi oxigénhez jut a szervezet, s a menedékhelyen fáradt arcú, zilált, borostás, félig lecsukott szemű emberek ültek, mint kábult morfinisták, „akik a semmibe révednek”. Az utolsó szálláshelyük 5140 méteren volt, de az Everest-alaptáborba vezető útról Veress Zsombor 5200 méteren kénytelen volt visszafordulni. Még egyszer megállt a magaslaton, ahonnan láthatta az Everestet, kibontotta a zászlót Erdély címerével, megkért egy serpát, hogy készítsen fényképet róla, és mielőtt elvesztette volna tér- és időérzékét, elindult visszafelé. Másnap a megfogyatkozott csoport is lefelé tartott, négy nap alatt téve meg az odaúton hét napot igénybe vevő távolságot. Fokozódó oxigénmámorban, növekvő életkedvvel, boldogan érkezve meg Luklába, ahonnan Katmanduba, majd Budapestre repültek.

Az út tanulságait hónapok után sikerült összegezni, s az egyik legfontosabb az embertársaiba vetett hit megerősödése volt, valamint az a meggyőződés, hogy a különböző vallású emberek is képesek a békés együttélésre. A szédületes magasságok felé vezető út egy belső utazás is volt egyben, amelynek során Veress Zsombort is megérintette Ázsia sajátságos szelleme, a keleti ember életfilozófiája, aki másképpen, de hozzánk képest kiegyensúlyozottabban, harmonikusabban tud élni.