Az érettség problémái (2.)
Lélektani divatok
Az életkorral és a pszichés korral összefüggő divatok igen elterjedtek és sokfélék. Az infantilis felnőttek bemutatásánál láttuk, hogy a jelenség egyik fontos oka a szerepek felcserélődése, elsősorban a családban, de sokszor a társadalomban is. Ily módon adott esetben a gyerek a tuti megmondóvá válik. Úgy jelenik meg, mint a szüleinél és általában a felnőtteknél többet tudó, a zseniális – anélkül, hogy bármit felmutatott volna – egyén, csak egyszerűn azért, mert létezik, és adott pillanatban szajkózza mindazt, amit valójában a szájába adnak, mert azzal foglalkoznak mindenhol. Lásd a mára már feledésbe merült vagy merülő Greta Thunberget, aki felelősségre vonta a döntéshozókat a klímaválságért, vagy Magyarországon Pankotai Lilit és társaikat. Aztán hab a tortán, amikor a szülő még hálás is, nyilvánosan köszöni, hogy XY gyerkőc szülője lehet. A biológiai valóságnak, az ok-okozati összefüggésnek ez a feje tetejére állítása igen sok mindent elmond korunkról.
Lassacskán mindennap tanúi lehetünk, ahogyan a szülő, különösen az anyuka, kikéri az alig cseperedő gyerek véleményét, elfogadja a „döntéseit”, amik legtöbbször pillanatnyi megnyilvánulások, keresi a kedvét mindenben, bizonyítva, hogy a csemetének nincsenek határai, viselkedésének nincsenek korlátok szabva. Ez a gyerek aztán, amikor szembesül a valósággal, azt kényelmetlennek éli meg, és alkalmazkodás helyett (hisz eddig neki azt sosem kellett) igyekszik megmaradni abban a közegben – ez legtöbbszer a család –, ahol megvédik attól, és élheti tovább addigi gyerekes életét.
Erre a magatartásra, mely szerint bármit megtehetek, illetve a hatásaira, rásegít az online kultúra, benne is különösen a közösségi média. Mert eddig a gyerekes fantáziálásról előbb-utóbb kiderült, hogy az tarthatatlan, ám manapság a média ezt támogatja, megélhetővé teszi, hisz ideig-óráig bárminek ki- és eladhatod magad, játékokban, online kommunikációban szinte bármit megtehetsz, elérhetsz, mutathatsz büntetlenül, illetve ameddig rá nem jönnek, az pedig odébb van, ezért ezt a gyerekes magatartást a felnőtt is megtartja, viszi tovább, és természetesen használja lelkesen azokat az eszközöket, melyek segítik őt ebben.
Szomorú érdekességként említem, hogy a családi attitűdök, az online világ, a reklám- és marketingipar mellett az infantilizáció okai között találjuk a politikát és a politikusokat is, akik magas szinten és modellként (!) festik az emberek elé egy csodálatos világ lehetőségét (különösen a választások előtt), hatásos közhelyeket és szlogeneket ontanak magukból, meg betarthatatlan ígéreteket, amikről mindenki tudja, hogy azok, ők mégis mondják, és a hallgató elhiszi, mert így jobb és könnyebb. Azaz mese apukától a gyermekeknek.
Szerintem a Londonban nemrégiben megjelent Banksy-szobor – az arcát eltakaró, zászlót tartó, előre a semmibe lépkedő ember – az infantilizáció jelenségére is igen szépen felel, és azt is nagyon jól megjeleníti, azaz többértelmű, mint amennyit egyesek belelátnak. Én úgy gondolom, hogy a zászló mindenféle erős, szélsőséges elköteleződés szimbóluma, azaz minden ilyen magatartás – akár nacionalizmus, akár genderpolitika, akár egyszerűen bármilyen divatot képvisel –, elvakít, annyira, hogy hirdetője simán belesétál, ha kell, a szakadékba is.
A szerepcserék következménye egy másik, egyre jobban terjedő jelenség is, amit ma már lehet divatosnak nevezni: a parentifikáció. A kifejezés a strukturális pszichoterápia egyik atyjától, Salvador Minuchintól származik, és öreg fiatalokról meg fiatal öregekről szól.
A parentifikáció – saját fordításomban mondhatnánk szülősítésnek – eredeti jelentése szerint az a jelenség, amikor a családban felcserélődnek a szerepek, aminek következtében a gyerek válik a családot valamilyen módon fenntartó, a gondokat megoldó, a felelősséget vállaló személlyé, mert a szülő/k képtelen/ek felnőttként viselkedni, ezért ez a szerep magától átcsúszik a gyerek vállára, vagy esetenként maga a szülő teszi rá ezt a terhet.
A családi szerepek felcserélődésének több oka lehet.
Gyakran jelentkezik a csonka családokban. Csonka család legtöbbször válás következtében alakul ki, de gyakran (egyre gyakrabban?) a nő vállal gyereket egyedül, mert az apa vagy félreáll, vagy az anya nem is akarja őt belevonni az életükbe. Az egyedül maradt vagy eleve úgy élő szülő sokszor már indulásból vagy egy idő után a gyerekét társává avanzsálja: saját bizalmasává avatja, esetleg ráönti a gondjait, sokszor megoldásokat is vár tőle – azaz korát és státusát meghaladó feladatokat ró rá. Néha, bár teljesen alaptalanul, mégis felelősnek érzi a gyerekét a kialakult helyzetért, esetleg tehetetlenségében azzá teszi – természetesen mindezt tudattalanul. Fájdalmas korai felnőtté válás.
A családi szerepek felcserélődése szinte mindig bekövetkezik a függő és rendszerint a krónikus beteg szülők esetében is. Az alkoholizáló vagy drogfogyasztó szülők gyerekei igen korán megtanulnak „felnőttek” lenni, hisz saját fennmaradásuk érdekében kell vállalniuk ezt a szerepet: beszerezni dolgokat, ellátni magukat, sokszor a felnőtteket is. Ráadásul az ilyen szülők legtöbbször rá is bízzák a gyerekre saját feladatukat: őt küldik italért, élelmet szerezni, megoldani a felnőttek által nem teljesített feladatokat. Beteg szülő esetén a gyerek kénytelen gondoskodni róla a szó minden értelmében. Nagyon szomorú szerepcseréről van szó.
Az anyagi nehézségekkel küzdő családokban meg a túlterhelt szülők – néha együtt a kettő – esetében is gyakori a szerepcsere. A szegény és/vagy valamiért perifériára szorult családokban a gyerekek már igen korán, ha nem is válnak kifejezetten pénzkeresővé, de mindenképp besegítenek a család fenntartásába, gondoljunk azokra, akikkel mi is találkozunk: krumplit szednek, állatokat őriznek a szülőkkel együtt. Vagy a kisebb testvéreket rendezik, bevásárolnak, rendet raknak és hasonlók.
A felnőttként működő gyerekben túlzott gondoskodási hajam, hatalmas felelősségtudat és nem mindennapi lelkiismeretesség alakul ki, amit magával visz egy életen keresztül. Legtöbbször szinte állandó készenlétben élnek, igyekeznek minden problémát megoldani, gyakran a másokét is, miközben rendszerint úgy érzik, hisz ezt tapasztalták meg, hogy csak magukra számíthatnak. Ezekkel az igen szép és nemes tulajdonságokkal rendelkezők igen jók és hasznosak a környezetüknek, annál kevésbé saját maguknak.
A parentifikált felnőtt ezt a szerepét átviszi a munkahelyére és a párkapcsolatába is, ha pedig családot alapít, akkor a modell fog öröklődni óhatatlanul.
A jelenség ugyanakkor kezd kiterjedni, olyan értelemben, hogy a gyerek nem csak a családban, hanem más kapcsolatokban is korát messze meghaladó információkkal, feladatokkal, megoldandó helyzetekkel kerülhet szembe, amelyek ha rendszeresen ismétlődnek, akkor egy általánosabb értelemben vett szerepcsere zajlik, melynek lényege mindenképp az, hogy a gyerek felnőttet kívánó helyzetbe kerül, és ezt a szerepet éli huzamosabb ideig. Erre az online világ igen sok lehetőséget ad.
Mivel a parentifikációt kiváltó körülmények egyre gyakoribbak, a jelenség egyre gyakoribb. Ezért beszélhetünk róla most már divatként.
Magyar pszichológus, Bibók Bea használja a jelenségre az ellopott gyermekkor megfogalmazást, szerintem roppant találóan. Sajnos, mint minden eltulajdonított dolgot, ezt sem lehet visszaszerezni, legfeljebb kemény munkával lassan lefaragni a vadhajtásait.
Albert Ildikó klinikai pszichológus
