Az erdélyi református egyház szervezete

Egyetemes egyház

A keresztyén egyház, mint a Krisztus nevében megkeresztelt emberek lelki, hitbeli közössége, a világban él. Jézus főpapi imádságaként ismert testamentumában így hagyatkozik: „nem azt kérem, hogy kivedd őket a világból, hanem, hogy őrizd meg őket a gonosztól” (Jn 17,15). Így, azóta az egyház a világban él, naponta szembesülve a világi kihívásokkal és örömökkel, érintkezve a világi élet számára fontos intézményekkel és változó politikai hatalmakkal. A keresztyén egyház önmagában egyetemes lelki közösség, amelynek nincs földrajzi határa, hiszen a Krisztus nevébe belekeresztelt dél-afrikai színes bőrű presbiteriánus ugyanúgy hozzátartozik, mint a Vlagyivosztok mellett élő szőke orosz ortodox. Természetesen az idők során – mind belső, mind külső hatások és határok következtében – szerkezetében sokféle átalakulás és változás érte. 

Az első ilyen nagy és meghatározó esemény az első ezredforduló utáni hitbeli, nyelvi, politikai és hatalmi szétválás volt, amikor 1054-ben két részre szakadt a keresztyén egyház: a latin nyelvű, Róma központú nyugati egyházra, mit ma általánosan római katolikus egyházként emlegetünk, és a bizánci, görög nyelvű keleti részre, amelyet később ortodox vagy görögkeleti egyháznak neveznek. Sem az egyház belső élete, küzdelme, sem a politikai, hatalmi változások nem teremtettek lehetőséget e nagy egyházszakadás megoldásához, és fél évezreden át így tudatosult az emberekben: a keresztyén egyháznak két nagy része van – nyugati egyház és keleti egyház.

 

Nyugati egyház

Egy belső megújulással elindult egyházi mozgalom, lelki, vallásos küzdelem változtatta meg a nyugati egyház szervezetét és szerkezetét. Ennek az egyházi életnek a megújítását kereső mozgalomban jelennek meg először az ún. előreformátorok: a francia Vald Péter, az angol John Wycliffe, a cseh Husz János és az olasz Girolamo Savonarola. Négyük alakja ma is ott látható a wormsi Luther-szoborkompozíción. S ha a négy előreformátor mellé odasoroljuk a három „nagy reformátort”, a német Luther Mártont, a francia Kálvin Jánost és a svájci Zwingli Ulrichot, akkor látjuk az egyház egyetemességének tovább élő igazolását.

A wittenbergi reformátor, Luther Márton tanításának elterjedése, a nemzeti nyelveken való igehirdetés bevezetése, a nyilvános hitviták, majd a fejedelmek aktív részvétele megingatta az addig másfél évezredes egyház intézményes keretét. A reformátort a pápa kiátkozta, így a kiközösítés magával hozta az egyház szervezeti elszakadását is Rómától, és egy újnak a kialakulását. Azért nem beszélünk új egyházi szervezet felépítéséről, mert a reformátorok nem egy új egyházat akartak létrehozni, hanem a másfél évezredes keresztyén egyház belső, lelki életét szerették volna megtisztítani, megújítani. Ezért az „új egyház” – a Luther tanítását követő lutheránus, a Kálvin tanítását elfogadó református és a Dávid Ferenc irányítása alatt megalakult unitárius – a régi, sok évszázad alatt kialakult egyházi keretre épült rá vagy élt tovább, akár Nyugat-Európában, akár Erdélyben.

A keleti egyházban – különálló történelmi helyzetéből is adódóan – lassan nemzeti egyházak alakultak ki, amit autokephal (önálló nemzeti) szakszóval jelölnek. Ezért létezik ma orosz ortodox, bolgár vagy román ortodox egyház.

 

Magyar református egyház

Az erdélyi protestáns egyházak szervezeti kiépülését meghatározta Erdély sajátos történelmi útja, és mindmáig befolyásolja az itt fennálló politikai helyzet. Ezért beszélünk ma Romániai Evangélikus- Lutheránus Egyházról, amelyhez hozzátartozik a Bukarestben élő és működő vegyes – román-magyar – gyülekezet, a Bánságban lévő pár szlovák nyelvű közösség és az erdélyi magyar egyházközségek. Az unitárius egyház így határozza meg magát: Magyar Unitárius Egyház, és ez területileg az egész Kárpát-medencét jelenti, míg mi, reformátusok az Erdélyi Református Egyházkerülethez tartozunk.

A történelem során Magyarország területén öt református egyházkerület (püspökség) alakult ki, és azt az elosztást az 1881–1882-es debreceni zsinat szentesítette, de az első világháború következménye, majd Trianon döntése elszakította egymástól a magyar reformátusokat. Ma, a 21. század elején tíz magyar református egyházkerület létezik a Kárpát-medencében: dunántúli, Duna-melléki, Tiszán inneni, Tiszán túli, felvidéki (szlovákiai), kárpátaljai, királyhágómelléki, erdélyi, szerbiai és horvátországi (nem elnevezésük, hanem elhelyezkedésük szerint soroltam fel). E hat országba szétszakított tíz egyházkerület és a Kárpát-medencén kívül, szórványban élő magyar reformátusok tartották ünnepélyes találkozójukat, és mondták ki újbóli egyesülésüket Debrecenben, 2009. május 22-én.

 

Erdély

Az erdélyi református egyház az erdélyi fejedelemség korában alakult ki, és a hitvalló református fejedelmek idejében megerősödött. Területi határát meghatározta az a földrajzi egység, amit mi történelmi Erdélyként ismerünk, és amely majdnem négyszáz éven át egységes volt. Déli és keleti határa az ezeréves magyar határ, a Kárpátok, nyugati határa a Király-hágóig tartott. Ezt a sok évszázados történelmi, földrajzi egységet bontotta meg a 20. század ránk kényszerített helyzete. 

A trianoni határhúzás következtében a Partium, a Bánság reformátusságát elszakították Debrecentől, ennek következtében megalakult a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, Nagyvárad központtal. 1950-ben, szovjet mintára, Romániában új közigazgatási rendszert vezettek be: az országot 28 tartományra osztották, a tartományokat pedig rajonokra. A berendezkedő román hatalom érdeke szerint az esperességek székhelyeit a rajoni központokba képzelték el. Ez az új állami közigazgatás indította el azt a folyamatot, amely egy év múlva, 1951-ben odavezetett, hogy a teljes erdélyi tradícióban élő szilágysági magyar reformátusokat átcsatolták a királyhágómelléki egyházkerületbe. Ezek az új közigazgatási határok nemcsak közös hagyománnyal hosszú idők óta együtt élő kisrégiókat bontottak meg, hanem egy egyházi szokásvilágot, vallásos gyakorlatot is megváltoztattak; addig az Erdélyhez tartozó szilágysági reformátusok az erdélyi énekeskönyvet használták, és az erdélyi szertartás szerint tartották az istentiszteletet. Így érthető, hogy mindezt csak felső hatalmi nyomásra fogadta el és emelte jogerőre 1951. április 4-én az állandó zsinati tanács. Ez volt az első olyan református egyházi döntés, amely sok évszázados erdélyi egységet bontott meg. Ezek után már nem-egyszer következtek akár külső politikai nyomásra, akár belső hatalmi vagy logikus érvek szerinti közigazgatási változtatások. Természetesen, a demográfiai változások, a magyarság apadása, majd a kettős népvándorlás – külföldre való távozás és a téeszesítés utáni nagy arányú városra költözés – megbontotta az addig fönnállt egységet.

 

Maros megye

Az előbbi megállapítást konkrét tények és adatok igazolják, s mindezek távoli vagy éppen közeli történelmünk személyes átélése. A két világháború között az erdélyi egyházkerületben 20 református egyházmegye (esperesség) működött. Az erdélyi reformátusság földrajzi elhelyezkedésének ismertetéséhez sorolom föl ezeket: Bekecsalja, Dés, Erdővidék, Görgény, Gyulafehérvár, Hunyad, Kalotaszeg, Kézdi, Kolozsvár, Küküllő, Marosi, Nagyenyed, Nagysajó, Nagyszeben, Orbai, Sepsi, Szék, Szilágyszolnok, Udvarhely és Órománia.

Az erdélyi református egyházkerület területi elrendezésében legnagyobb érvágás a Szilágyság elvesztése után az 1968-as állami megyésítés következtében történt átszervezés volt. Ekkor össze kellett vonni egyházmegyéket, mert úgy, központosítva sokkal könnyebb volt államilag ellenőrizni. Akkor alakult meg az a nyolc egyházmegye, amely 1989-ig úgy is maradt: Brassó, Dés, Gyulafehérvár, Kolozsvár, Küküllő, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy és Székelyudvarhely.

Az 1989-es változás utáni napokban, már 1990 elején az állam által létrehozott egyházmegyék jó része felbomlott, a régi történelmi egyházmegyék egy része újjáalakult, másrészt teljesen újak jöttek létre. Már az 1990-es év elején visszaalakult az egykori, 300 éves múlttal rendelkező Görgényi Református Egyházmegye, Szászrégen központtal. Ide tartoznak a Felső-Maros mente református falvai Sáromberkétől Borszékig, valamint a Mezőség egy részén lévő, egykor nagy történelmi hagyományokkal rendelkező, de mára nagyon összeszorult, román-magyar vegyes lakosságú falvak, mint Nagyercse, Mezőörményes, Oroszfája, Kolozsnagyida.

Maros megyében ma négy református egyházmegye, esperesség van: görgényi, küküllői, marosi és maros-mezőségi.

 

Marosvásárhely

A Görgényi Református Egyházmegye visszaalakulása után, 1990. március 6-án, 13 egyházközség kiválásával – teljesen újonnan – létrejött a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye, méghozzá azzal az új önszerveződéssel, hogy a tíz marosvásárhelyi református egyházközségből négy odakapcsolódott. Ez pedig egy olyan új egyházszervezeti helyzetet teremtett meg, amelyben egy városban lévő tíz gyülekezet templomával, egyháztagjaival együtt két külön egyházmegyei szervezethez tartozik.

A 2011-ben Brassóban tartott egyházkerületi közgyűlés döntése alapján még egy marosvásárhelyi református gyülekezet átkerült a maros-mezőségibe, s jelenleg egyházszervezetileg így néz ki a marosvásárhelyi református egyház:

Marosi Református Egyházmegye része:

1. Marosvásárhely I. – Vártemplomi Egyházközség,

2. Marosvásárhely II. – Kistemplom vagy Gecse utca,

3. Marosvásárhely VIII. – Cserealja (Tudor negyed)

4. Marosvásárhely IX. – Tulipán utca (Tudor negyed)

5. Marosvásárhely X. – Kövesdomb

Maros-Mezőségi Református Egyházmegye:

1. Marosvásárhely III. – Alsóváros (Ludas utcában),

2. Marosvásárhely IV. – Szabadi út – a Maros jobb oldalán

3. Marosvásárhely V. – Felsőváros (November 7. negyed)

4. Marosvásárhely VI. – Megygyesfalva

5. Marosvásárhely VII. – Szabadság út (Ady negyed)

Így, ez a tíz egyházközség együtt alkotja ma, a reformáció 500. évében – Magyarország határán kívül –, egy településen a legnagyobb magyar református közösséget.