2021. október 17., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Erdély nem sziget, mégis van neki Prosperója, igaz, nem az igazi, viszont valóságos. Neki nincs se világi, se túlvilági hatalma. Se sziget, se varázs, se kard, se szolgák, se szellemek, de mégis: Gálfalvi Zsolt Prosperóra emlékeztet. Miért is? Mindenekelőtt a bölcsessége okán. Egyikük értelmét, cselekvését sem a bosszú, hanem az igazság, az igazságosság irányítja. 


Fotó: Horváth László



Az én erdélyi barátomat a bölcsesség és az erkölcs egymást emelő összefonódása, összhangja teszi Prosperóvá. Születhetett volna arabnak, akkor kádi lenne, orosznak, akkor sztároszta, ha amerikainak, akkor békebíró. Amúgy meg persze mindenütt az lenne, aki: újságot szerkesztene, okosítana, híd akarna lenni az emberi vágyak és a valóság között, tanácsot adna annak, aki kér, asztalhoz ültetné a harcosokat, hogy ne üssenek, lőjenek, inkább egy vagy akár több pohár bor mellett – beszéljenek. 

Lehetne szülőföldjének fejedelme. Jól járna ezzel mindenki, aki ott él – lett légyen magyar, román, szász, félig ez vagy tán egészen az. Hiszen az én Prospero barátom nemcsak Milánónak akar jót, hanem Nápolynak is, nem kíván elvenni senkitől semmit, mindenkinek csak a jussát akarja. Nem szeretne rosszabb sorsot más nemzetének, mint amilyet a sajátjának. 

Ha bölcs barátom szavára hallgatnának az ott- és a körülélők, akkor, még aki egykor elment, az is visszatérne, mert tudná, itt jobban értik és tisztelik őt, és érzésért érzést, tiszteletért tiszteletet kapna cserébe. Hiszen már Csokonai is tudta: Vásárhelyen három világ, három kultúra, három civilizáció találkozik, ölelkezik, vitázik anélkül, hogy alágyűrné a mélybe egymást. Ez a bölcsesség kútja – három forrásból. 

Az én barátom soha nem akart több lenni önmagánál, de azért a mindenséggel mérte-méri önmagát. Éppen ez a szerény öntudat, a mértékletesség, az empátia és az ügy iránti alázat, amivel mértéket ad mindenkinek, aki vele egy szellemi, gondolati, közéleti és politikai térben és időben létezik, alkot és dolgozik. Mióta ismerem – sajnos, káromra és hibámból, nem elég régóta –, azzal a tudattal élek, cselekszem, hogy figyel, segít, hogy harcostárs. De ha becsületes ellenfele lennék (hiszen ilyet érdemel), akkor se kerülném el háza táját. Bizonnyal betérnék hozzá, mert ha igazamról nem is győzném meg, és ha igazáról nem tudna meggyőzni, akkor is okosabb lennék a távozás után, mint amilyen az érkezés előtt voltam.

Az erdélyi Prospero egész életét uralkodás helyett szolgálattal, a nép és a kultúra szolgálatával tölti. Neki nem kellett 80 év ahhoz, hogy bölcs legyen, és nem a 80 éve teszi bölccsé. Gyakorolt hivatása: az egyetemességet, az egyetemes kultúrát nemzetivé, közös kinccsé tenni, annak tudatában, hogy a hagyomány segít népként megmaradni, de a kultúra megújítása, a közös jövő kiküzdése, a sorsközösség az, ami nemzetté emeli a népet. Sorsközösség pedig nincs közös kultúra, az eltérő szellemi-politikai hagyományok tisztelete, a demokratikus és szociális minimum nélkül. 

Olvasom Gálfalvi Zsolt 1990-es évekbeli cikkeit. Lenyűgöznek, ugyanúgy, mint ahogy az általa szerkesztett hetilap szerteágazó tartalmai. Nem, ez nem a múlt, ez az a tudás, a kompetencia, amelyre mindannyiunknak szükségünk van, akik bele akarunk szólni világunk, hazánk, nemzetünk dolgaiba. Nem más ez, mint az objektiválódott, a 24 sokak számára hozzáférhetővé, elérhetővé tett bölcsesség. Párbeszéd, türelem: ezek az ő kulcsszavai és követelései. 

Erdélyi Prospero, járj közöttünk, ülj le közénk, ne csak hallgass minket, szólj is hozzánk, folytasd velünk is a párbeszédet!

Földes György